* Mikor találkoztál először a zenével?

— Talán ötévesen, amikor a szüleim elvittek zenetanárhoz. A családban volt zenész, én zongorán tanultam, klasszikus zenét. Amikor másodikos lettem, beiratkoztam az adai Bartók Béla Zeneiskolába, Rózsa Rozália tanárnőnél tanultam zongorázni. Mivel tanított tamburát is, megkért, hogy csatlakozzak a péterrévei tamburazenekarhoz. Ott két évig muzsikáltam, aztán a tanárnő meghalt, és a zenekar sem működött tovább, így jó néhány évig szüneteltettem a tamburázást. Időközben beiratkoztam Szabadkán a zeneiskolába, zeneelmélet szakra, majd Újvidéken jártam a Művészeti Akadémiára, ahol zenepedagógiát fejeztem be alapszakon, később zene és média szakirányon megcsináltam a mesterképzést is. 2014-ben, az alapképzés után Óbecsén dolgoztam két évig mint zenetanár, útközben már bedolgoztam a rádióba, ahova végül felvettek állandó munkatársnak. Tamburát először Maradékon kezdtem tanítani, egy barátom felkérésére, az ottani egyesületben. 2018-ban Temerinben, a művelődési egyesület keretében létrehoztunk egy zenekart, később Szenttamáson is. Ezek a mai napig működnek, és részt vesznek különféle fellépéseken, vagyis én lényegében csak részt vettem a megalapításukban, majd útjukra engedtem őket. Az emberi kapcsolatok ugyanúgy fennmaradtak, mindig számíthatunk egymásra, de heti szintű kapcsolatot nem tudtunk ápolni, ezért hagytam abba. Megmaradt „csak” Péterréve, mivel innen származom. Péterrévén is 2018-ban kezdtem a gyerekeket tanítani a Dr. Kiss Imre Művelődési Kör keretében. Akkor még 7 gyerek volt, mára már 40-en vannak, és a felnőttek. A legkisebbek a zeneoviba járnak, aztán van a Ciripelő, a Kistücsök és Pengetős zenekar, ők alsósok, felsősök és középiskolások. A Kérész zenekarban játszanak a szülők, akik újra felvették a tamburát, próbáltam ugyanis őket biztatni, hogy jöjjenek, álljunk össze zenélni, mert az jó példa a gyerekeknek is, ha látják a szüleiket, milyen bátrak. Van még a Tisza tamburazenekar, melyben én is muzsikálok, harminc éve alakult mint a helyi néptánccsoport kísérő zenekara. Barátságok kötődnek, hagyományból minden kedden találkozunk, összeülünk, próbálunk, egyébként pedig bálokon, ünnepségeken, születésnapokon muzsikálunk.

Fotó: Molnár Edvárd/Magyar Szó felvétele

* Hogyan készültök egy-egy fellépésre, mennyire nehéz tamburázni?

— Rövid idő alatt bele lehet jönni. Igazából a beleölt órák számától függ — ha valaki fanatikusává válik, és nyughatatlan, az ugrásszerűen fejlődik próbáról próbára. Heti két próbát tartunk, mely egyórás, mindig kitűzünk rövid távú, illetve hosszú távú célokat, és azok irányába próbálunk haladni, lépésről lépésre. Én azt gondolom, a tamburát mint hangszert nemcsak úgy lehet a közösségi tudatba beolvasztani, mint egy muzeális darabot, melyet a falon nézegetünk, és csak százéves dallamokat játszanak rajta, hanem próbáljunk meg az aktuális zenei ízléseknek megfelelően zenélni rajta. Én ilyen formában látom a hangszer tartós megmaradását, hogy a zenészek amellett, hogy a népzenét művelik, adnak egy kicsi olyat is, ami nem csak a hagyományos. Régi hangszer modern formában, így adjuk meg neki a lehetőséget az újjáéledésre. Ezért is fontos számomra, hogy a Tisza tamburazenekarral nemcsak népzenét, hanem mindenféle slágereket, tánczenét is muzsikálunk. Nagyon szeretem magának a hangszernek a konstrukcióját, a legminőségibb hangszereket vajdasági magyarok készítették, és ezt nem értékeljük annyira, amennyire kellene, nem is vagyunk vele teljesen tisztában. Olyan vajdasági magyar is szerepel a hangszerkészítők olasz enciklopédiájában, akiről mi nem tudunk semmit. Egy könyvben említik Stradivarival, ez egy csoda, de erről valami miatt nem beszélünk.

* Ezek után felmerül a kérdés: mennyire foglalkozunk a hangszerrel Vajdaságban?

— Külön kell választani a vajdasági magyarokat, beszéljünk arról a vonalról, mert a szerbek, romák nagyon jó tamburások az egész környéken. Ami minket illet, van tíz-tizenöt település, ahol aktív zenekarok működnek valamilyen formában. A Szólj, síp, szólj! vetélkedő például egy reprezentatív felmérője a gyermek-tamburazenekaroknak. A két kezemen meg tudnám számolni azokat a településeket, ahonnan rendszeresen érkeznek gyermek-tamburazenekarok, szerintem ez ahhoz képest kevés, amennyien vagyunk.

* Felnőttekkel és gyerekekkel is foglalkozol. Mi a legnagyobb eltérés, kihívás a tanításukat illetően?

— A felnőtteket, akikkel próbálok, már nem kell külön tanítani. Nagy különbség nincs közöttük, esetleg az, hogy a gyerekek egy kicsit szertelenebbek, a felnőttek pedig türelmesebbek. Mindenkinek megvan a maga problémája. Törődni kell velük, figyelek rájuk. Ha például a hangszernek van baja, azt is meg kell javítani. Sokan kérik, hogy menjek, tanítsak tamburát, de nem gondolnak arra, ezzel mennyit kell foglalkozni. Nem az a lényeg, hogy én milyen speciális dolgot tudok, hanem a rendszeresség, az odafigyelés és a törődés számít.

* Mit kaptál a tanítástól?

— Nagyon sok szeretetet kaptam a gyerekektől. Csak egy példa: amikor az esküvőm volt, eljöttek meglepetésből muzsikálni. Nagyon szeretem tanítani őket. Hasznosnak tartom, hogy az én óráim után nincs szükség annyi adminisztrációra, mint az iskolában, de tudom kamatoztatni a pedagógiai ismereteket, melyeket az egyetemen tanultam. A következetességet és a tervszerűséget mind onnan hozom. A diákjaim már második éve eljuthattak Zánkára, az Erzsébet-táborba, mindezt annak köszönhetően, hogy rendszeresen jártak próbákra, gyakorolnak, és a Szólj, síp, szólj! vetélkedőn arany minősítésben részesültek. Örülök annak, ahogy ennek ők örülnek!

* Mennyit foglalkoztok a zenének a néphagyomány részével? Vannak olyan előadók, akik inspirálnak?

— Farsang alkalmával például fánkot sütünk, vagy minden karácsony másnapján a templomban mi muzsikáljuk a karácsonyi énekeket, továbbá locsolkodáskor is mennek a gyerekek zenélni. Sokan azt gondolják, ez a néphagyomány-csinálásról szól, nem, ennél ez egyszerűbb. Számomra a zenei rész, annak kidolgozottsága sokkal fontosabb. Úgy látom, hogy Pecellón és környékén elkezdünk megteremteni egy közeget, mely igényli a mi zenénket. A legidősebbeket hívják muzsikálni születésnapokra, zenélnek vacsorákon, menyasszony kikérésekor, lakodalom alkalmával. A faluban ennek a hangulata kezd megszokott lenni. Pecellón a mieink még a régi zenészekre néznek fel, a gyerekeink hallgatják a régi Tisza tamburazenekart, de akár az aktuális lakodalomban muzsikáló Karaván együttest is — mondják, hogy az ő számait szeretnék megtanulni. Mindenhonnan gyűjtök hatást, törekszem arra, hogy egyedi legyen, ne másoljunk, mindenkitől mást lehet tanulni. Annyi zenét hallgat az ember, hogy ez változik, mindennap más a példakép.

* Milyen terveid vannak?

— Minden év októberének első vasárnapjára szülinapi koncerttel készülünk, ahol minden tamburás fellép. Ami érdekes, hogy a mi zenekaraink mennek Kárpát-medence-szerte fellépni, de a szerb tamburások körében egyáltalán nem ismert az, hogy itt, Vajdaságban a magyarok tamburáznak — miközben közülünk is sokan bajban lennének azzal, ha egy belgrádi vagy újvidéki tamburazenekart kellene megnevezni, pedig sokan vannak.

* Nemrégiben a Vajdasági Magyar Ünnepi Játékokon átvehetted a Bodor Anikó-díjat, melyet neked és a vezetéseddel működő tamburazenekaroknak ítéltek oda. Hogyan fogadtad?

— Nyilván megörültem neki, de ami érdekes, én vagyok az első olyan díjazott, aki nem ismerte Bodor Anikót személyesen. A könyveit, emlékiratait, hagyatékát már sokszor olvastam, és tudom, sokaknak van vele valamilyen személyes kötődése, engem leszámítva.