Ha a vízumkényszer nem tart minket vissza, és az egyre soványodó pénztárcánk is megengedi, hogy útra keljünk, akkor nem Romániába, hanem Erdélybe utazunk. Igaz? Az ország hivatalos elnevezését csak a legritkább esetben használjuk. Talán ezért is lepődünk meg, amikor figyelmeztetnek minket. Ráadásul teljesen váratlanul.
Nemrégiben a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének a meghívására Szárhegyre igyekeztünk. Korán indultunk, nagyokat ásítoztunk, betértünk hát az egyik benzinkútra - külföldi cég tulajdona - kávéra. Mivel még a határ közelében tartózkodtunk, a kollégám megkérdezte a felszolgálólányt, beszél-e magyarul vagy szerbül. A kis hölgy válasza rövid volt és velős: Uram, ez itt Románia! Jókedvűek voltunk, mert ha csak pár napra is, de kiszabadultunk az otthoni taposómalomból, és örültünk a ránk váró eseményeknek, ezért nem tudta elrontani a hangulatunkat. A kávé mellett azon szórakoztunk, mennyire ismerős számunkra ez a szöveg, egy pillanatra kétségünk is támadt: csakugyan átléptük a határt? Nálunk is pontosan ezt mondják, csak éppen egy másik ,,ország” nevével, és az ,,uram” is általában elmarad. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az angol viszont ,,ment” a leányzónak, ami mindenképpen dicséretes.)
Egy váratlan vihar után Székelyudvarhelyen sötétedett ránk. A kedves hölgy, akihez útbaigazításért fordultunk, bizonytalan volt, ezért telefonon kért megerősítést. Elmagyarázta, merre induljunk, majd csodálkozva nézett ránk, mert a felsorolt települések román elnevezéséről érdeklődtünk. Csak menjenek nyugodtan, nálunk minden ki van írva magyarul is - mondta, és szerencsés utat kívánt. Ugyanazon a napon, ugyanabban az országban. Hát mentünk. És azóta már haza is jöttünk. Hogy visszavágyódjunk. Mert ott annyira mások az emberek. Milyenek? - kérdezte tőlem az egyik ismerősöm. De csak ennyit tudtam neki mondani: mások. A mézárus bácsi, akivel útban a Gyilkos-tó és a Békás-szoros felé elegyedtünk szóba, Páll Antalné, Róza asszony Korondon, aki szívélyes üdvözletét küldi minden itteni ismerősének. A házigazdánk ősz hajú édesapja, aki ünneplőbe öltözve, nyakig begombolt, vakítóan fehér ingben, fekete öltönyben, frissen suvikszolt cipőben indult vasárnap a templomba, és elmondta, nem érdekli az anyaország, mert őt ott egyszer román cigánynak nevezték. Farkaslaka, Kobátfalva, Nyikómalomfalva lakói, akikkel a pusztító árról beszélgettünk. A vízről, ami rájuk zúdult, ami ,,jött, s ment”, maga után hagyva a hatalmas kárt, a bánatot, a megdöbbenést. Amiből kénytelenek voltak nagyon gyorsan felocsúdni és hozzákezdeni a mindennapi élet visszaállításához. A lapokban is olvastuk, de ebben meg is erősítettek minket, hogy az ott élők a nagy ijedtség után nem vártak senkire, egymást segítve azonnal hozzákezdtek a munkához. De megmozdult a székelység is. Mint mondták, senki sem kérdezte a másiktól, hova tartozik, melyik valláshoz vagy párthoz, csak jöttek, és hozták, amit tudtak. És csatlakozott az anyaország, a Felvidék, még a Délvidék is. Pedig a tavasszal nekünk is megvolt a magunk baja a vízzel. Vagy talán éppen ezért.
A riportba nem került bele, de most idekívánkoznak a kobátfalvi általános iskola egyik tanárának a szavai. Szerinte nem a vallás, a hit a fontos. Mert hinni kell valamiben: Istenben, eszmében, emberben. És önzetlenül tenni is azért, amiben hiszünk. Előtte már tisztáztuk, hogy ők unitáriusok, mi viszont katolikusok vagyunk. Keresztények. Magyarok.
Bevallom, kicsit szégyelltük az újságírói kíváncsiságunkat, a fényképezőgépet, a kérdéseinket, de az emberek olyan természetesen fogadtak minket, mintha a szomszéd faluból ugrottunk volna át, vagy tegnap is náluk ittuk volna az áfonyapálinkát. Pedig arról nem is tudtak, hogy az autóban megbeszéltük, a sztori érdekében Farkaslakán mindenképpen az összedőlt házakat kell megkeresnünk és lefotóznunk. Meg is találtuk, aztán valahogy mégsem az került a középpontba. Inkább azzal a fiatalemberrel beszélgettünk, aki a kislánya kezét fogva igyekezett valahova, de a kedvünkért megállt, és elmesélte a történteket. Többek között azét a férfiét is, akinek a karjaiból ragadta ki az ár a 93 éves édesanyját, miközben menteni igyekezett az idős asszonyt. A leadott írásból ez is kimaradt, mert nem szenzációhajhász, kereskedelmitévés sztori készült. Ahol megfelelően kiszínezve nyilván ez került volna előtérbe. Meg az a két összepréselt autó, az egyik piros, a másik zöld, amelyet lefényképeztem ugyan, de a fekete-fehér fotón teljesen elvesztette a hatását. Nem baj. Sőt, jól is van ez így.
Mint ahogyan az is természetes volt, hogy a hatalmas IGEN feliratú póló helyett inkább azt választottuk, amely Wass Albertot idézte: Adjátok vissza a hegyeimet!
Nekem meg a hitemet! Vagy legalábbis ne vegyétek el teljesen.