
Január 14-én Szabadkán, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon mutatta be a Gaudeamus Igitur című darabot a Szab-way színházi szervezet. A főként a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának tagjaiból összeállt szereplőgárda egy tőle ez idáig szokatlan műfajhoz nyúlt. A darab rendezője, Mezei Zoltán, illetve munkatársai, Pálfi Ervin és Szőke Attila ennek ellenére meglepő könnyedséggel vették az akadályokat.
Ha valaki azt mondja nekem, hogy nézzek meg egy a közoktatásról szóló színházi előadást, azt gondolom, remek, ennél unalmasabb témát keresve sem találhattak volna. Ha azt mondja az illető, nézzem meg, mert a darab nagyon pontosan és élesen reflektál a mindenkori iskolarendszer visszásságaira, legyintek, mondván: nem sok minden lehet, amit ne tudnék erről már magamtól is. És ha azt mondja, azért nézzem meg a produkciót, mert valószínűleg a színházi évad egyik legvidámabb estéje elé nézek, az már annyira hihetetlen, hogy csak azért is felkelti az érdeklődésemet.
A Gaudeamus Igitur című színházi előadás már önmagában, a helyszínválasztás miatt is kirí az év színházi repertoárjából. A Sárga Ház dísztermében padok, székek és egy zöld tábla idézi az iskola hangulatát. Az előadás kiindulópontját Szentgyörgyi Albert 1930-ban elhangzott évnyitó beszéde adja, melyben az akkori oktatási rendszer gondjairól szól — melyek félelmetesen hasonlítanak a maiakra. Aztán bejönnek a színészek, és epizódok egymásutánjában festik elénk korunk társadalmának képét, az elvándorlás jelenségét, az oktatás színvonalának romlását, a tanári tekintély sárba tiprását, a gyerekek érdektelenségét, az oktatási biztosok korruptságát, a politikusok álszent érdekérvényesítését... Minél mélyebbre nyúlunk a témában, annál visszásabb gondok merülnek fel, annál abszurdabb a kérdésfelvetés, kilátástalanabb a helyzet és groteszkebb a reflexió.
A darab megálmodói a humor eszközét választották arra, hogy leleplezzék az iskolarendszer abszurditását. A jelenetekből világosan kiderül, hogy bizony mindenkinek vaj van a fején, beleértve a pedagógusokat, az iskola vezetőségét, az oktatásügyi szakértőket, a politikusokat, de még a tanulókat, sőt a szülőket is. A témától elvonatkoztatva azonban az előadás mégis képes volt úgy vázolni a groteszk helyzeteket, hogy a didaktikusságot, a fölösleges sallangokat mellőzve frappáns válaszokat adjon. Találóak a fricskák, csattannak a pofonok, az is kap, aki nem kért.
Valahogy így képzelek el egy kortárs színházi előadást: szórakoztató, meghökkentő, egyszersmind elgondolkodtató. Olyan, hogy a részleteit napokkal később is jólesik felidézni.