Akit csak egy kicsit is érdekelnek középkori műemlékeink, annak nincs szüksége az aracsi Pusztatemplom bemutatására. A Bánságban, vagyis a Tiszától keletre vagyunk, Törökbecsétől a Kikinda felé vezető úton már messziről észrevesszük a sík rónaságból az ég felé emelkedő romokat. A tájékozatlan számára hihetetlennek tűnik a látvány: honnan került ide a puszta közepébe, s hogy maradt meg az évszázadok során, akár így romjaiban is, a valamikor szebb időket is megélt istenháza...
Aracs ma legjelentősebb, legnagyobb becsben tartott egyházi műemlékünk, amelynek környékét - hála az Aracs Hagyományápoló Társaságnak - immár rendben találja a látogató, s amely az utóbbi években számos művelődési, egyházi és másféle rendezvény színhelyéül szolgált.
Az alapítására, középkori életére vonatkozó írásos emlékekben ugyan nem bővelkedünk, a templom körüli ásatások s a megjelent tanulmányok, könyvek után is túl sok még a kérdőjel, tény azonban, hogy a középkori Délvidék magyar katolicizmusának ez a remeke romos alakjában ugyan, de csodálatos módon túlélte az elmúlt évezred kíméletlen pusztításait. S ez már önmagában is tiszteletet parancsoló. Nem kell, hogy hivő katolikus legyen az ember, mindenki megilletődéssel áll a pusztulás erőinek évszázadok óta bámulatba ejtő kitartással ellenálló falak előtt.
Eddig legelfogadhatóbbnak látszott az a feltevés, mely szerint a templom, az apátság a XIII. század elején épült román stílusban, utána a tatárok vagy a kunok lerombolták, s csak száz évvel később építették újjá Erzsébet királyné jóvoltából - aki a kolostort a ferenceseknek adta -, most már gót stílusban. Mára azonban már inkább arra vannak bizonyítékok, hogy a bencés apátságot Szent István alapította 1030 körül. Az apátság melletti település a XV. században éli fénykorát. Ekkor mezővárosként említik, s többször tartottak benne megyegyűlést is.
Mint a vidék többi helységét, Aracsot is a török hódítás néptelenítette el. A mohácsi vész után pár évtizedig ugyan itt még folyt az élet, tudjuk pl., hogy az utolsó zárdafőnököt, Nésthy Jánost 1533-ban választotta gvárdiánná a Nagyváradon tartott rendi gyűlés. Ő 1551-ig töltötte be hivatalát, a török ugyanis ebben az esztendőben foglalta el a megerősített kolostort, amikor a szerzetesek elmenekültek. Noha már korábban, 15 évvel előbb is jócskán elnéptelenedett a vidék a pestisjárvány miatt.
Ettől kezdve, tehát immár több mint 450 éve romos állapotba került Aracs, a településnek, a kolostornak mára nyoma sem maradt, az ásatásoknak sem sikerült belőlük sokat feltárni, csak a templom falai dacolnak a pusztulással. Közben többször végeztek ásatásokat kutatva a rejtett értékek után, s nemegyszer fogtak hozzá a mentési munkálatokhoz, ennek köszönhető, hogy mostani állapotában fennmaradhatott.
Az ásatások során előkerült műkincsek közül legértékesebb az Aracsi kő. Erre Gerecze Péter budapesti régész talált rá 1896-ban, utána a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Az erősen megrongált állapotú kőfaragvány nemcsak a magyar, hanem az idegen műértők érdeklődését is fölkeltette. A templom építésekor küszöbkőnek használták, már másodlagos elhelyezésben, eredetileg sírkő lehetett, s tanulmányozói szerint jóval az aracsi templom előtt készült. Talán ezeréves is van már az aracsi kő, nem csoda, hogy - a vidéken, ahol egymást érték a pusztítások, utánuk kő kövön nem maradt - nehezen találni olyan írásos vagy más emléket, melynek segítségével többet megtudhatnánk keletkezéséről.
A gondoskodás, ami a romokat manapság körülveszi, reményt ébreszt: az évszázadok óta tartó romlás megállítható. S ez nem is csak a templomra vonatkozik. Eleink ezeréves üzenetéből talán ezt is kiolvashatjuk, az aracsi templom falainak tövében.