Június 17-én van az ENSZ által 1994-ben megalapított aszály és elsivatagosodás elleni világnap, s a fenti gondolatot a Kárpát-medence szárazabbá válását vizsgáló szegedi kutatócsoport egyik tagja, dr. Rakonczai János professzor fogalmazta meg egy évvel ezelőtt. Szárazság van — állapítjuk meg napról napra, s nosztalgiázunk a régvolt gyermekkor jóval csapadékosabb időjárásáról, amikor még a fű is zöldebb volt, a gyümölcsök és a zöldségek lédúsak, s a szántóföldi növények láttán nem facsarodott el az ember szíve, egyszerre sajnálva az eső után könyörgő búzát, kukoricát, napraforgót és a gazdát.

Harmadik éve élek falun, a lehető legszebb helyen, a szépséges Magyarkanizsa község Tóthfalujában, s a természetközeliségbe kivonulva egészen új világ tárul fel előttem, más szemmel nézzem a földet és más ízzel eszem az ételt a tapasztaltak után.

Vittem magammal egy hatalmas batyut — a pedánsan rövidre nyírott gyepre, a katonás sorrendbe ültetett, rendszeresen kapált veteményesre és virágoskertre, a szépen gondozott, metszőollózott bokrokra, fákra, tujákra szocializált gondolkodásomat. És nem láttam méhet, katica- és szentjánosbogarat, gilisztát, nem hallottam tücsköt, nem láttam a zöld megannyi árnyalatát — pedig gyermekkoromból ezt a képet és megannyi illatot őrzök.

S ennek nyomába eredve kutattam, olvastam, beszélgettem, figyeltem. Most van egy természetközeli, hatalmas kertem: még nem az igazi, hiszen vannak dolgok, melyekhez évek kellenek. Szép a pitypang, a százszorszép, a pipacs, a búzavirág, gyönyörűek a herefélék, sok a talajtakaró növény, és jövőre még több lesz, alakulgatnak a cserjefoltok, itt is, ott is bújnak elő az önmagukat elvető egynyáriak, hátul születőben a vadvirágos rét a szalmával megágyazott gyümölcsfák között, hajt a fűzfa, a vadrózsa, boldogabban nyújtózkodik az ég felé a fenyőfa, az orgona, a bodza, az epernek csodálatos íze van a faforgács védelmében, harsogóan zöld a krumplibokor, és gyönyörűen nő a paradicsompalánta. A fűnyíró pedig a kamrában porosodik, s én megtanultam régimódian kaszálni. Este szól a tücsökmuzsika, kövér giliszták tekeregnek, amikor a baromfiknak „parét” tépek, lehet számolgatni a katicabogarak pettyeit, és lassan előkerülhet egy rovarhatározó is.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindehhez nem kell víz — ám sokkal-sokkal kevesebb, mint tavaly, amikor a föld barnaságában itt-ott-amott kókadozott egy-egy megmaradt palánta a példásra nyírt gyep mellett.