Micsoda elképesztő filmet hozott össze DiCaprio és Alejandro González Iñárritu! A visszatérő a szenvedés szimfóniája, a túlélés torokszorító concerto grossója, egy valóban megtörtént eset dramatizált, epikus története. Hugh Glass egy XIX. században élt prémvadász, aki brutális medvetámadás áldozata lesz, sőt azt is végig kell néznie, ahogy egy társa megöli a saját fiát. Glass pedig több ezer mérföldnyi fagyos sziklán átmászva visszatér, hogy benyújtsa a számlát. Nyers, erőszakos, helyenként pedig vontatott, olykor az elpilledésig elhúzott film ez. Letaglózó látvány, tapintható, néhol már túlságosan is valósághű szenvedéstörténet, egy olyan bosszú beteljesülése, amelynek ugyan van létjogosultsága, az odáig vezető út mégis annyi fájdalommal, kínnal és vérrel van kikövezve, hogy elmarad a katarzis, elmarad az a jóleső, elégedett érzés.

Végignézhetjük, ahogy Leonardo DiCaprio karaktere jeges folyók örvényébe zuhan, sziklák kiszögellései karcolják szét a testét, egy frissen lemészárolt bölény lüktető májába harap, remegő kézzel befalva az állat belső szervét. Amikor azt mondom, karakter, nem csak Hugh Glassra gondolok: bizonyos értelemben maga DiCaprio is elszenvedte mindazt a gyötrelmet, amelyen Glass átesett. Élvezetes végignézni A visszatérőt, különösen akkor, ha tudjuk, hogy a csapat, mely elkészítette, valóban megjárta a jeges poklot. Rettentő hideg, nyomorúságos, elhagyatott forgatási helyszínek, illetve Iñárritu rendezői eltökéltsége nehezítette a forgatást. A rendező ugyanis kizárólag természetes fénynél volt hajlandó forgatni, illetve megszállottan ragaszkodott az előzőleg meghatározott időkerethez. Minden egyes nyögést, dühös, kiábrándult feljajdulást és csontreccsenést valósághűen ábrázoltak, minden porcikánkon érezzük, mit élhetett át a forgatócsoport. A film végén Glass (és DiCaprio is) szembenéz a kamerával, velünk, nézőkkel és saját, megtört lelkével. A visszatérő mélyen spirituális, a bosszút és az újjászületést párhuzamosan vizsgáló alkotás. Morális kérdéseken mereng, szuggesztíven villantja tudatunkba a ne add fel kategorikus imperatívuszát. A visszatérő a néző számára valódi katasztrófaturizmus. Pontosan az a film, amely olyan, mint egy, a szemünk előtt bekövetkezett vonatszerencsétlenség: nem tudjuk levenni róla a szemünket, a tragédiát várjuk, mazochizmusból, bamba kíváncsiságból.

(Beta/AP)

Emlékeznek még az MTV Jackass című sorozatára? Itt pontosan olyasmi történik csak éppen úgy, hogy minden és mindenki komolyan veszi magát. Ha pedig a világmegváltó felismeréseknél tartunk, akkor az a bizonyos közhelyes „tanulság”, melyet egyesek mindennél fontosabbnak tartanak levonni egy film végén, nem lehet más, mint hogy az ember a vadonban és az anyatermészet ölén kettétört fogpiszkáló csupán, egy muslica a centrifugában. Maga a medvetámadás — mely egyébként teljes egészében számítógéppel generált trükk — olyannyira valósághű és rettenetes, hogy szinte érezzük az állat vérgőzös leheletét a mozivásznon keresztül. Alejandro González Iñárritu a legjobb rendezőnek szánt Golden Globe-díj átvételekor azt mondta, hogy a fájdalom átmeneti, a film pedig örök.

A visszatérő minden bizonnyal egy transzcendes állapotba szeretné hozni a mozinézőket, két és fél órás hossza pedig bőven dúskál a gyönyörű képi megoldásokban, helyet ad rá, hogy elmerengjünk magunkban, a saját, személyes érdemeinkben és tetteinkben is. DiCaprio persze nem erről a szerepéről marad emlékezetes, akármennyire tökéletesen játszik is. Megérdemelné végre az Amerikai Filmakadémia díját is, tehetségét azonban az Oscar-szobrocska igazolná a legkevésbé. A legnagyobbak között van, ahogyan a rendező, Iñárritu is. Aki érzékeny a nehéz, minden ízében naturalista képsorokra, inkább kerülje el ezt a filmet. Mindenki más azonban tegyen saját magának egy szívességet, és nézze meg A visszatérőt.