Az óceán másik oldalán viszont Wernher Von Braun — akit a kor egyik legnagyobb rakétamérnökeként tartottak számon — a Harmadik Birodalom rakétaprogramján belül fejlesztette ki a később V2-esként elhíresült ballisztikus rakétát. Valójában hadászati célokra szánták, nem a világűr meghódítására, de ez teremtette meg az űrhajózás alapjait. Aztán tudjuk, hogyan alakult a Harmadik Birodalom sorsa, a náci mérnökcsapat pedig 1945-ben megadta magát az amerikaiaknak. Úgy tűnt, hogy a kutatási eredmények és a meglévő tapasztalatok, tervek az amerikaiakat előnyhöz juttatják a rakétafejlesztésben, de a szovjetek sem tétlenkedtek. A gyorsan kialakuló hidegháború pedig hozzásegített ennek a témakörnek (is) a teljes elpolitizálásához. A vasfüggöny mindkét oldalán nagy erőkkel zajlottak a fejlesztések és a kutatások.

Végül mindez odavezetett, hogy 1957. október 4-e piros betűkkel került be a történelembe. Ezt tekintjük az űr meghódítása kezdetének. A Szputnyik űrszonda Föld körüli pályára állt. Ezzel a hidegháború egyik fő katalizátora, a nyílt űrverseny is elkezdődött. Amerika több-kevesebb sikerrel próbálta követni vetélytársát az űrben, de ismét a Szovjetunió írt történelmet, amikor a Szputnyik—2 már magával vitte Lajka kutyát, mely az első, Földről származó élőlény volt az űrben. A visszahozását akkor sajnos még nem tudták megoldani, az űrben múlt ki a szerencsétlen állat. 1960-ban viszont két másik „hős” eb, Belka és Sztrelka már sikeresen vissza is tért a Földre. Az amerikaiak abból a szempontból is lemaradtak, hogy az első embert is a Szovjetuniónak sikerült a világűrbe küldenie. Most van hatvan éve, hogy Jurij Gagarin az űrben járt.

A hidegháborús harc tovább folytatódott az akkori két szuperhatalom között, és a következő szintet, a Hold felszínének elérését már az USA-nak sikerült előbb teljesítenie. Az ezt követő időszak volt az a történelmi periódus, amikor az egykori délszláv állam is egyre aktívabb lett a világpolitikában. Abban az időben az emberek gyakran közölték egymással bizalmasan, hogy sejtik, vagy akár biztosak is abban, hogy a jugoszlávok is küldtek már embert az űrbe, talán a Holdra is, csak titokban tették. Ez a ’80-as évek végén akár meg is történhetett volna, de nem így alakult. Az egykori moszkvai nagykövetnek ugyanis jelezték, hogy miután már több „baráti” állam űrhajósát is kijuttatták, a jugoszlávok is esélyt kapnak. Itthon viszont már más szelek fújtak, és ezek a szelek a ’90-es években viharossá erősödtek. Így nem is mutatkozott érdeklődés az iránt, hogy kozmonautát küldjünk az űrbe. Ha jól belegondolunk, nehéz politikai döntés lett volna már azt is meghatározni, hogy az illető szerb, horvát, szlovén vagy esetleg más nemzetiségű legyen. Ezek a dolgok ugyanis akkor nagyon sokat számítottak. A csehszlovák űrutas esetében is állítólag csak úgy tudtak ezen túllépni, hogy olyan alkalmas személyt találtak, akinek közvetlen felmenői között volt cseh is, és szlovák is. A magyar lett viszont a hetedik nemzet, melynek képviselője az űrben járt. Annak köszönhetően, hogy a Szovjetunió vezette Interkozmosz űrkutatási együttműködés lehetővé tette, hogy a tagországok egy-egy képviselője is eljusson a világűrbe.

Később jött a csillagháborús doktrína, és akkor úgy tűnt, nagyon rossz irányt vesznek az események, még ha feltételezhető is volt, hogy Reagenék leginkább csak blöffölnek, ijesztgetnek. Most sem beszélhetünk arról, hogy az oroszok és az amerikaiak kapcsolata felhőtlen, de a „világűrből nézve” biztató lehet, hogy április elején Bajkonurból két orosz és egy amerikai űrhajós együtt indult a Nemzetközi Űrállomás legénységének leváltására. Ott fenn nyilván egyértelmű, hogy egymásra vannak utalva, de lehet, hogy csak a világűrből látszik, hogy lent sincs ez másképp?