Mottó: „Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek; mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból. Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje” (Préd 4,9—10).

A modern iskolarendszer, valamint a sportkultúra egyik legnagyobb bűne, hogy a gyermekeket már kora gyerekkoruktól kezdve egymás ellen hangolja. A versengés kultusza minden tanteremben, minden sportpályán és minden családi elvárásban jelen van. A társadalom azt sulykolja beléjük, hogy minden helyzetben győzniük kell, mert csak így érhetnek el valamit az életben. Aki nem első, az senki. Aki nem teljesít kiemelkedően, az láthatatlan marad. Aki hibázik, az kudarcot vallott, és az élet csak a győzteseknek tartogat helyet. Ez a mentalitás azonban nemcsak a gyerekeket nyomorítja meg, hanem a társadalom egészére is mérgezően hat.

Az iskola mint gladiátoraréna

Az iskolarendszer nem a tudásra, hanem a rangsorolásra épül. Már az első osztálytól kezdve a gyerekek azt tapasztalják, hogy osztályzatokkal mérik őket, és ez a mérés nem önmagukhoz képest történik, hanem másokhoz viszonyítva. Egy feladatot nem azért kell jól megoldani, mert az érdekes, vagy mert fejlődhet általa, hanem mert jobb jegyet kell kapni, mint a többiek. A piros pontok, jutalommatricák és kitűnő bizonyítványok mögött mindig ott húzódik az üzenet: ha mások felett állsz, értékes vagy, ha nem, akkor felesleges.

A gyerekek gyorsan megtanulják, hogy az iskola egy aréna, ahol folyamatosan bizonyítaniuk kell. Nem önmagukért tanulnak, hanem a szülők elvárásai, a tanárok tekintélye és a társadalom által rákényszerített sikerparadigma miatt. A kíváncsiság, a felfedezés öröme, a játékos tanulás hamar háttérbe szorul. A tanulás versenyképes teljesítménnyé alakul, melyben a hibázás nem tanulási lehetőség, hanem szégyenfolt.

A kudarc démonizálása

A versenyorientált iskolarendszer egyik legpusztítóbb hatása, hogy démonizálja a kudarcot. Ha egy diák rossz jegyet kap, azt nem egy lépcsőfoknak tekintik, hanem bukásnak. A hibázás — mely a tanulási folyamat természetes és elengedhetetlen része — egyenlő lesz a személyes alkalmatlansággal. A diákok nem azt jegyzik meg, hogy a kudarcokból lehet és kell tanulni, hanem azt, hogy a kudarc szégyen, melyet mindenáron el kell kerülni. Ez a mentalitás azt eredményezi, hogy sokan inkább bele sem vágnak új dolgokba, mert félnek attól, hogy nem lesznek azonnal tökéletesek.

Ez a félelem végigkíséri őket a felnőtt életükben is. Az emberek nem mernek kockáztatni, nem mernek kreatív megoldásokat keresni, mert attól tartanak, hogy ha kudarcot vallanak, az egész életük romba dől. Így lesz a társadalom tele olyan emberekkel, akik nem a tudás és a fejlődés iránti vágyból dolgoznak, hanem pusztán a hibázástól való félelemből.

Az együttműködés felszámolása

A verseny elkerülhetetlen mellékhatása az együttműködés leépülése. Ha egy rendszer azt sulykolja, hogy mindenki a saját sikeréért küzd, akkor a közös munka háttérbe szorul. Az iskolák nem a csapatmunkát értékelik, hanem az egyéni teljesítményt. Ahelyett, hogy arra ösztönöznék a diákokat, hogy segítsék egymást, inkább arra kondicionálják őket, hogy mindenki a saját bőrét mentse.

Ez a mentalitás nemcsak a diákévekre korlátozódik, hanem a munkahelyi környezetben is tovább él. Az emberek nem osztják meg egymással a tudásukat, mert félnek attól, hogy mások ellopják az ötleteiket. A cégek belső versenykultúrája egyre jobban elidegeníti az alkalmazottakat egymástól, és ezzel egy könyörtelen, empátia nélküli társadalmat hoz létre, ahol mindenki mindenki ellen harcol.

Miért áldozzák fel a szülők gyermekeiket a versengés oltárán?

Sok szülő saját be nem teljesült ambícióit vetíti ki gyermekére, és ennek érdekében minden eszközzel igyekszik belepréselni őt a versenyközpontú világba. Gyakran az ő saját lelki sikertelenségeik vezetnek oda, hogy nem a gyermek valódi boldogságát tartják szem előtt, hanem azt a hamis sikerképet, amelyet sosem tudtak elérni. A szülő, aki maga is a versenyrendszer áldozata volt, azt hiszi, hogy ha gyermekét is ebbe az örökös harcba kényszeríti, akkor ezzel a boldogulás irányába tereli. Pedig éppen ellenkezőleg: ezzel csak továbbörökíti azt a kényszeres megfelelési vágyat, amely egy életre nyomorba döntheti a gyermek önbecsülését.

Sok esetben az ilyen szülők nem is a gyerekük sikeréért küzdenek, hanem saját önbizalomhiányukat próbálják kompenzálni azzal, hogy a gyermeküket trófeaként mutogatják. Ez az érzelmi manipuláció rendkívül káros, hiszen a gyerek nem saját céljait követi, hanem a szülő elvárásait, és amikor a gyerek felnőttként összeomlik, a szülő maga sem érti, miért nem boldog a „sikeres” gyermek.

Hogyan lehetne empátiára és együttműködésre nevelni?

Az empátia tanulható és fejleszthető készség, melynek tudatos támogatása az iskolák felelőssége kellene hogy legyen. Ehhez azonban nem csupán néhány új módszert kellene bevezetni, hanem alapjaiban kellene újragondolni az oktatási szemléletet.

A kooperatív tanulás bevezetése az egyik legfontosabb lépés lehet ebben a folyamatban. A csoportmunkák, projektalapú feladatok és kooperatív tanulási technikák arra ösztönzik a diákokat, hogy együtt dolgozzanak, megértsék egymás nézőpontját, és közösen oldjanak meg problémákat. Ha a tanulók nem versenytársként, hanem partnerként tekintenek egymásra, az empátia természetes módon fejlődik bennük.

Az érzelmi intelligencia fejlesztésére is nagyobb hangsúlyt kellene helyezni. Az iskolákban nem csupán a tantárgyi tudás átadása lenne fontos, hanem az érzelmek felismerése, kezelése és mások érzéseinek megértése is. Több beszélgetésre lenne szükség az érzelmekről, a konfliktuskezelésről és arról, hogyan lehet együttérzően viszonyulni másokhoz.

A jegyközpontú értékelési rendszer is átalakításra szorul. A kizárólag számokkal való osztályzás helyett be lehetne vezetni egy árnyaltabb rendszert, mely figyelembe veszi a diákok fejlődését, erőfeszítéseit és együttműködési készségét is. A szöveges visszacsatolás, az önértékelés és a társértékelés mind hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyerekek ne csupán egy számként tekintsenek saját teljesítményükre, hanem megtanulják felismerni erősségeiket és fejlődési lehetőségeiket.

Az empátia és az együttműködés fejlesztésének kiváló eszközei lehetnek a drámajátékok, a szituációs feladatok és a szerepjátékok is. Ezek segítségével a gyerekek megtapasztalhatják, milyen más emberek helyzetébe beleélni magukat. Egy ilyen program lehetne például egy tematikus hét, amikor minden diáknak egy társadalmi csoport vagy élethelyzet szereplőjévé kell válnia, és az ezzel járó nehézségekkel szembenéznie.

Az iskolák a társadalmi felelősségvállalásra is nevelhetnék a diákokat. Közösségi szolgálatok szervezésével — például jótékonysági tevékenységekkel, idős emberek segítésével, állatmenhelyeken végzett munkával vagy fiatalabb társaik mentorálásával — a gyerekek megtapasztalhatnák a segítés örömét és fontosságát.

Együttműködés — mint az energia és az idő bölcs felhasználása

Meglátásom szerint a folyamatos versengés rengeteg negatív energiát szül.  A gyerekek feszültek, állandó nyomás alatt élnek, és gyakran úgy érzik, hogy mások sikere az ő kudarcuk. Ez az állapot nemcsak mentálisan és érzelmileg meríti ki őket, hanem az energiáikat is feleslegesen pazarolja. Pedig mindannyiunk erőforrásai — az időnk és az energiánk — végesek. Nem mindegy, hogy ezt a kimerítő harcokra fordítjuk, vagy inkább arra, hogy együtt építsünk valami értékeset.

Az együttműködés egy pozitív és fenntartható alternatíva. Amikor az emberek közös célokért dolgoznak, az energiák összeadódnak, ahelyett, hogy egymás ellen hatnának. Az összehangolt értékrendszer biztonságot teremt, csökkenti a felesleges stresszt, és lehetőséget ad arra, hogy mindenki a saját erősségeivel járuljon hozzá a közös fejlődéshez.

A társadalom nem attól lesz erősebb, ha egyénenként próbálunk felülkerekedni egymáson, hanem attól, ha felismerjük: együtt sokkal többre vagyunk képesek. Ha a versengés helyett az együttműködés válna alapértékké, akkor a világ nemcsak hatékonyabb, hanem élhetőbb és emberibb is lenne.