„Az ünnepet nem csak a naptárban írják piros betűkkel” — olvasható Márai Sándor szövegében. „Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. [...] Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben!” Márainak ez az elgondolkodtató útmutatása kézzel foghatóan jelenik meg abban az egyházi szabályozásban, amellyel az ünnepek — mindenekelőtt a karácsony és a húsvét — számára egyfajta ráhangolódási időt rendel, mint az advent, illetve a nagyböjt idejét. Az ünnepre készülésnek egyik fontos eleme „ünneplőbe öltöztetni a szívünket”, hiszen egy különleges eseményt akkor tudok igazán átélni, ha előzőleg ráhangolódtam. Ahogyan a Szentírás mondja: minden eseménynek „megvan a maga sajátságos ideje”, vagyis a belső törvényszerűségei, melyeket úgy kell tisztelnem, mint az otthont, ahová vendégségbe megyek. Csak úgy kaphatok igazán részt a közelgő eseményből, úgy „léphetek be” az ünnepbe, ha magamra öltöm az annak megfelelő magatartást. Az adventi koszorú, melyen egymás után gyulladnak ki az ünnep közeledtét jelző gyertyák, talán a legszebb szimbóluma az adventi várakozás csodájának.

Az advent tehát elsősorban a karácsony méltó megünneplésére szánt készülődési idő. A keresztények számára mégis több ennél: egyszersmind az évszázados Ószövetség-beli várakozás újraélése is. Erre utal az advent másik elnevezése: Úrjövet. Az Ószövetség-beli választott nép hitvallásának egyik sarokpillére volt az „Izáj törzsökéből fakadó hajtás”, vagyis a Messiás várása, aki Isten lelkének erejében elhozza az annyira óhajtott békét: békét az emberek között, de békét az egész teremtett világban is.

„Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát [...], hanem méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri az erőszakost. [...] Akkor majd együtt legelészik borjú és oroszlán, és egy kisgyermek is legeltetheti őket” (Iz 11,3—6). A békének ez a kiáradása azonban csakis azért lehetséges, mert az érkező messiás feltárja az ember előtt magát a béke forrását: elhozza számunkra az Istennel és önmagunkkal való megbékélés lehetőségét. „Sehol sem ártanak s nem pusztítanak többé szent hegyemen, mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, ahogy betöltik a vizek a tengert” (Iz 11,9). Az advent az az időszak, amikor a prófétai ígéret beteljesedését tudatosabban várja a hívő ember. Isten ígéretei ugyanis másként valósulnak meg, mint az emberi ígéretek: nemcsak egyszer teljesülnek, hanem újra és újra, sőt egyre túlcsordulóbban. A tűz is növekszik, ha van, ami táplálja, és ugyanígy terebélyesedik az isteni ígéret beteljesülése is, ha helyet kap az ember szívében. Isten ígéreteinek beteljesüléséhez szükség van a hívő ember szabadon kimondott igenjére is. „Születhetik Krisztus ezerszer Betlehemben, ha nem születik meg a te szívedben” (Angelus Silesius).

Ezért az adventi várakozás nem csupán egy ünnepi időszak jellemzője, hanem a hívő keresztény magatartás elengedhetetlen vonása. Mert csak az képes találkozni Istennel, akinek szíve nincs tele önmagával vagy a világ dolgaival, hanem képes várakozva tekinteni a jövőbe. A keresztény várakozás bizonyossága a holnap bizonyossága, mely erejét az Istentől nyert ígéretekből meríti. Ez a reménység hajtja a hívő embert egyre előrébb, hogy ne békéljen meg a mai korhadt-poshadt valósággal, hanem rendületlen szívvel várja a Gyermek érkezését, aki „szegénysége révén gazdaggá tett minket” (2Kor 8,9).