home 2023. október 04., Ferenc napja
Online előfizetés
„A traumákat csak a Jóisten tudja majd föloldozni bennem”
Fehér Márta
2023.03.26.
LXXVIII. évf. 12. szám
„A traumákat csak a Jóisten tudja majd föloldozni bennem”

Mekkora erő kell önnön traumáinkkal szembenézni, és azokról őszintén, kendőzetlenül vallani, magunknak, másoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek? Csak a művészet képes erre. S megbocsátani — elsősorban saját magunknak és azoknak, akik gyermekként bántottak? Csak a hit képes erre. Bogdán József papköltő Még utoljára (Életrajzi versek) című, a Forum Könyvkiadó gondozásában tavaly megjelent könyvét a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban mutatták be. 

Uram bocsásd meg gyávaságom
Amikor szólnom kellett volna
Egy szó sem gördült ki a számon
Jaj hol vagy híres lázadásom

Ugye jobb kényelemben élni
Mint testvéredért kettőt lépni
Csak legyen nekem nyugodt napom
A helyén maradjon kalapom

Uram bocsásd meg gyávaságom
Hogy ne éljek takaréklángon
Betartva mind a parancsokat
Megszólni naponta másokat

Uram bocsásd meg gyengeségem
Mert tudom pocsolyába léptem
Mint egy rakoncátlan kis kölyök
Én nemsokára Hozzád jövök

 


Csanádi Bertalan felvételei (József Attila Könyvtár)

— Csak a testen fog az idő, egyedül a lélek halhatatlan és marad ereje teljében — hangzik vallomása a zsúfolásig telt kanizsai könyvtárban, a városban, ahol nevelkedett, ahol még hat évtized távlatából is elevenen élnek emlékei, s mely messze földön híres írótáborának oly köztiszteletben álló vendége volt. A pap, aki az utolsó verseci magyart temette, akinek a nevéhez fűződik a Fohász a déli végeken, akinek egyházaskéri papi szolgálata fogalom, aki kultúrszervezőként hatalmasat alkotott, akinek barátja Kányádi Sándor és Tolnai Ottó, aki a költészetről szólva József Attila Mama és Kosztolányi Dezső Hajnali részegség verséből idéz, aki szerint a költő és a zeneszerző Isten közelében van, s aki kincseket talált Törökkanizsa és Versec templomában… S aki most fáradtan, betegen és mégis a tőle megszokott elemi erővel válaszolt a könyvbemutatót moderáló Molnár Rózsa egykori munkatársa és a kanizsaiak kérdéseire, és hallgatta Körmendi Gyöngyi tolmácsolásában kegyetlenül őszinte verseit, melyeket senkinek sem ajánl szeretettel. Az édesanyját korán elvesztette, iszákos apja nem törődött vele és testvéreivel, így került nevelőszülőkhöz, akik cigányságát könyörtelenül ki akarták verni belőle. Így lett a származását tagadó és a magyarnak lenni mindenáron kényszere alatt élő ember, aki számára a teológiai tanulmányok évei a hányatott múlt után álmos vasárnap délutánnak tűntek, s aki felszenteléséig azért remegett, nehogy cigány származása miatt ne szenteljék pappá — ennek alapja a XVI. századi tridenti zsinatban gyökerezik —, s aki rádöbbent, a benne élő cigányt nem lehet és nem is kell megtagadni, s aki most, hatvanhét évesen dialízisre jár, és a nagykikindai idősek otthonában él.

— A szociális otthonban — nevezzük így a mi egyházi épületünket — naponta találkozom a halállal. Ott a halál nem tabu, hanem valóság. Én sem szívesen beszéltem itt a halálról, de ahogy a nővérem meghalt néhány hónappal ezelőtt, szinte szembejött velem a halál. Olyan szokatlan — pedig apám, anyám meghalt, anyám huszonhét éves korában, tehát nem is emlékszem rá, nem is tudom, milyen volt, csak egy kopott fénykép őrzi a képmását, az arcát. Nehéz egy otthonban élni nyolcvan-kilencven éves emberek között. Még eddig nem találtam magamra, mert én mindig a nyüzsgés embere voltam, plébániát vezettem, és még most sem vagyok nyugdíjas pap, hetvenöt éves koromig még lett volna időm ténykedni, de jelenleg ott vagyok, és ezekkel az élményekkel kell megbirkóznom. Hetente egyszer misét tartok, két hívőnek, az otthonban ugyanis jobbára nem katolikusok, hanem pravoszlávok vannak.

* Többször említette a könyvbemutatón a hatvan évet — ennek az életkornak a betöltése mérföldkő volt az ön életében?

— Ez a hatvan év egy olyan varázslatos szám, amely rádöbbenti az embert a mulandóságra. Szeretne az ember, már itt a földön is, egy kis örök nyugalomban élni, egy örök boldogságban, egy tenyérnyi boldogságban vagy emberhez méltó boldogságban, de ezt nem kapja meg. És hatvanéves korára rájön, hogy nem is fogja soha megkapni. Az igazi boldogságot — bár ezt nehéz elfogadni még egy papnak is — a másvilágon kapjuk meg, amikor Krisztus kitölti a lelkünket, és az a vágyakozás, amely bennünk van, hiszen az életben minden-minden erről szól. Az ember hatvanéves korára ez a belső hang, vágyakozás elkezd muzsikálni, beleszól az életébe, mint a madarak, amikor csivitelnek, hirtelen a nagy csöndben mintha beleszólnának a gondolatainkba, ugyanígy a halál, az öröklét gondolata. Lehet ezt szépen is átélni, tehát úgy, hogy gazdagítson. Találkoztam az otthonban egy kilencvennégy éves nénivel, aki most lett szerelmes, ki tudja, hányadszor már az életében, de ő azt mondja, hogy nem tud egyedül élni. Szerelmes egy húsz évvel fiatalabb emberbe, aki tehát hetvenvalahány éves, és ez is azt bizonyítja, hogy a lélek nem öregszik. Mindig erről beszéltem, még fiatal koromban is, csak nem éreztem át. Ezek a szóvirágok hirtelen valósággá válnak, lecsupaszodnak, ez ilyen folyamat az ember életében.

* Azt mondta, ebben a kötetben kegyetlenül őszinte, mert nem lehet végighazudni, végigszínészkedni az egész életet. Nehezen tudja bárki is feltételezni önről, hogy minden, az egész élete, munkássága álarc volt…

— Nem, nem úgy értettem. Amikor azt mondtam, hogy az ember végighazudja az életét, akkor általában az emberekről beszéltem, mert tele van a világ hazugsággal, kétszínűséggel, és én ezt magamra vettem, ahogy Krisztus is magára vette a világ bűneit, pedig ő bűn nélkül született a Szűzanyától. Ilyen értelemben mondtam azt, hogy kegyetlenül őszinte akartam lenni. És az ember ha meg akar szabadulni minden álságtól, színészkedéstől, akkor az őszinteség felé fordul. Ezt ne úgy értsük, hogy eddig hazudott, hanem most megpróbál nem titkolózni és úgy élni, hogy nincs titok. Lemezteleníti önmagát úgy, ahogyan Szent Ferenc, amikor belépett a rendbe: akkor levetkőzött meztelenre, mindent elhagyott. Nekünk nem kell meztelenre vetkőznünk, de a Jóisten levetkőztet bennünket. Hiába van rajtam a reverenda, egyszer csak lekerül rólam, akármilyen színű is az a reverenda, bármilyen rangot is visel az ember, egyszer csak el kell menni.

* Azzal, hogy őszintén, titkolózás nélkül beszélt a gyermekkori traumáiról, sikerült lezárni, pontot tenni a végére? Volt egy ilyen öntisztulási folyamat, amely bezárta a sebeket?

— Ez olyan volt, mint egy gyónás, egy életgyónás, szerettem volna pontot tenni, megbocsájtani. A megbocsájtás még az ő életükben sikerült, hiszen a nevelőszüleimet meghívtam a szentelésemre negyven évvel ezelőtt, ők voltak a díszvendégeim. De feldolgozni nem lehet az ilyen traumákat. Lehet szépíteni, lehet erről beszélni, de nem lehet földolgozni. Tehát én ezt viszem, mint egy batyut, és ezt csak a Jóisten tudja majd föloldozni bennem, amikor odafent találkozunk.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..