2011. július 14. - az emlékműsor résztvevői

Július 14-én, az említett történelmi esemény dátumán tartott emlékműsort a helybeli Petőfi Sándor ME a kishegyesi Nyugati temetőben 11 évvel ezelőtt felállított emlékműnél. Az alkalmi versek elhangzása után - Paróczi Rita szavalta el őket - Kancsár Lorettától hallhattunk egy rövid ismertetőt, összefoglalót a 162 évvel ezelőtti csatáról, s ezután Juhász Bálint, a helyi közösség tanácsának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket.
- Tisztelt megemlékezők! Pontosan a mai napon, 162 évvel ezelőtt zajlott a magyar történelem egyik legvéresebb és legszomorúbb, ugyanakkor a legnemesebb emberi értékeket dokumentáló eseménye: a szabadságot és egyenlőséget a zászlajára tűző magyar szabadságharcnak egyik utolsó győztes csatája, a hegyesi csata. A komáromi kitörést leszámítva sajnos az utolsó győztes csata. A történelmet nem mi írjuk, de azért vagyunk itt, az a feladatunk, hogy emlékezzünk. A magyar szabadságharc mai mértékkel mérve is modern elveket vallott, ma talán úgy mondanánk, európai elveket vallott, s megelőzte a korát. Olyan alapértékek szerint szerveződött és küzdött, amelyeket ma természetesnek tartunk. Ez a felkelés felemelt és megkülönböztetett bennünket, magyarokat másoktól. Ez a csata egyedivé tesz bennünket, kishegyesieket. Legyünk büszkék rá. (...) Miközben a mai beszédemre készültem, eszembe jutottak a réztáblák, amelyek a helyi közösség falait díszítik. Az eredetiek. Rajtuk szerepel Guyon neve, a gaz Jellasicsé - a jelzőt persze most én tettem hozzá -, az ágyúk, a honvédek száma és az ellenségé. Túlerőben voltak. ''Mi” mégis szembeszálltunk. Bátran, merészen. Ahogyan kell. Sikerült. Mert összefogtunk, s vállvetve küzdöttünk, s megbíztunk egymásban. Bátor és kemény kiállással, kellő küzdelemmel elértük azt is, ami elsőre nem tűnt a legvalószínűbbnek. Legalábbis a táblákat olvasva. Ma is leselkednek ránk hasonló veszélyek. A szabadságunkra és az egyenlőségünkre törnek. Nem ágyúval és puskával fenyegetnek bennünket, de komolyan gondolják. S nekünk újra túlerővel kell szembenéznünk. Mondhatni, folyamatosan. A mi kezünkben sem kard van, s nem azon kell gondolkodnunk, hogy a Verbászi úti Krivaja híd adta stratégiai lehetőséget hogyan használjuk ki. De ha most is mi akarunk győztesen kikerülni a harcból, akkor ismét szükségünk lesz bátorságra, keménységre, bizalomra és összefogásra, és persze tenni akarásra. S most is elérhetjük azt, ami nem mindig tűnik elérhetőnek. Ám ha erőt veszünk magunkon, s vállaljuk a küzdelmet, akkor újabb 162 év után is lesz, aki Petőfit szavaljon, Kossuth-nótákat énekeljen itt, a hegyesi csata emlékművénél.
A Borsodi Patyerek Orsolya vezette Szajkó Kórus közreműködése után Pál Károly és Szügyi István a VMSZ, Csóré Róbert és Linka Gabriella a kishegyesi önkormányzat, ifj. Virág Gábor és Juhász Bálint pedig a helyi közösség nevében elhelyezte a kegyelet virágait az emlékműnél.