* Az ember, ha tanár, szerintem mindig tanár marad. Igaz, a nyugdíjazása után egy kicsit kevesebbet foglalkozik vele. Milyen érzések kavarognak most önben?

— Tanítani a mai napig nagyon szeretek, és sajnáltam, hogy abbahagyom. Bevallom őszintén, hogy egy kicsit sírtam is. Október 2-án mentem nyugdíjba, s nagyon szépen búcsúztattak a Magyar Tanszéken is, és a tanítóképzőben is, de még nem érzem azt, hogy nyugdíjas vagyok, azóta annyi minden történt az életemben. Zsűriztem a VMTDK-n, valamint a Himnusz és Szózat szavalóversenyen, és annyifelé jártam, utaztam, hogy még egyetlen szabadnapom sem volt. Szerintem januártól fogom igazán megérezni, hogy milyen az, amikor már nem kell tanítani.  

* Korábban is utazgatott, vagy ez már a több szabadidőnek köszönhető?

— Nagyon szeretek utazni, úgyhogy a ’70-es évektől kezdve folyamatosan utazgatok, a közelmúltban főleg családi események miatt keltem útra, de voltam Tóth Borisz utazási irodájával például Temesváron az ádventi vásárban, mely csoda szép volt. Most várom az újévet, melyet szintén külföldön, Budapesten töltök majd.

* Miért választotta a tanári szakmát hivatásul?

— Már ötödikes koromban tudtam, hogy magyar szakos tanár lesz belőlem. Egy akkori tanárnőm fölolvasta A kiskondás című mesét, és akkor, ott, abban a pillanatban én eldöntöttem, hogy én is tanár leszek. A tanárnő Azucki Etelka volt, és csak ötödikben tanított, de utána is nagyon jó magyartanárnőm volt Varga Terézia személyében, aki velem külön foglalkozott szakkör keretében. A szüleim ezt akkor tudomásul vették, de a gimnázium negyedik osztályában édesapám azt mondta, válasszak más pályát, legyek inkább matematikatanár vagy fogorvos. Attól félt, hogy elfogy a magyarság. Valahogy előre látta, hogy kisebbségként fogyni fogunk. Végül abban egyeztünk meg, hogy a magyar mellé felveszek egy idegen nyelvet is, ez volt a német, bár számomra az angol volt az első idegen nyelv, de a németet óvoda óta tanultam, később magánúton és az iskolában is, úgyhogy végül emellett tettem le a voksom.  

* És a Szegedi Tudományegyetemre jelentkezett.

— Igen, mert két szakot akkor csak Szegeden vagy más magyarországi egyetemen lehetett választani, ráadásul a szegedi német szak nagyon neves volt. Csúri Károly, Kanyó Zoltán, akik nagyon kiemelkedtek akkor, Halász Előd is Szegeden tanított, szóval nem bántam meg. Mondjuk, akkoriban az újvidéki Magyar Tanszék is egy alternatív egyetemnek számított, Pestről jártak le tanárok, akik nem akartak részt venni a párttevékenységben. Tehát engem Deme László tanított, és Lukácsy Sándor. Szegeden is voltak feledhetetlen emberek, egyik ilyen Ilia Mihály tanár úr. Újvidékre is beiratkoztam, de mivel Szegeden fölvettek a két szakra, végül inkább oda mentem. Elsőre sikerült a felvételim, pedig hétszeres túljelentkezés volt. A szegedi egyetemi évek után pedig Újvidéken tanultam tovább. Számomra a tanítás hobbi volt, soha nem éreztem munkának. Ha egy háziolvasmányt huszonháromszor kellett elolvasni, én elolvastam.

* És soha nem unta meg?

— Nem. És még egy szakmai titkot is elárulok: én az óraterveimet év végén megsemmisítettem, hogy ne ugyanúgy tanítsak. Eldobtam vagy újraírtam. Sőt, ha két párhuzamos osztályom volt, akkor az egyikben így, a másikban másként próbáltam tanítani. Számomra ez egy szellemi játék, kísérletezés is volt. Főleg a gimnáziumban, és később az egyetemen. Kis jegyzeteket készítettem, minden évben mást és mást tanítottam. Ez volt a kihívás saját magam számára. S valójában a diákok inspiráltak. Nagyon jó diákjaim és hallgatóim voltak, akik szerintem rajtam is túltesznek majd.

* Miért nem maradt Szegeden?

— Én lokálpatrióta vagyok. Szegedet is nagyon megszerettem, sok barátom is volt ott, de valahogy arra soha nem gondoltam, hogy ott is maradok. Szabadka az én szülőhelyem, az én városom. S igaz, hogy sokat változott az évek során, de a lokálpatrióta érzelem bennem megmaradt. A ’90-es években nagyon sokan hívtak Szegedre dolgozni, leveleket kaptam igazgatóktól, tanároktól, hogy menjek, és ha egy kicsit el is gondolkoztam rajta, annyira komolyan nem, hogy el is menjek.

* És a német nyelvet milyen gyakran használta az egyetem után?

— Mikor befejeztem az egyetemet 1977-ben, akkor rögtön szerencsém volt, mert már augusztus végén el tudtam helyezkedni, három évig tanítottam németet is az akkor egységes középiskolában. Amikor később visszajött Dévavári Valéria, a magyar szakos kolléganő, akit helyettesítettem, szólt az igazgató, hogy szeretne ott tartani, melyik szakomat választanám, s a magyart választottam. De a németet a mai napig használom a rokonsággal, a barátokkal, és az angolt is, bár azt kezdem felejteni, úgyhogy kellene gyakorolnom. Édesanyám részéről vannak német felmenőink, bár ő már nem nagyon tudott németül. Édesapám jól beszélt, mert feketicsi származásúként gyerekkorában együtt játszott a német gyerekekkel. És természetesen német és angol nyelvű irodalmat eredetiben is olvasok.

* Ha saját kedvtelésből olvas, akkor milyen könyveket vesz kézbe?

— A kortárs irodalmat követem, de nagyon fontos számomra a XX. századi irodalom, azaz a századforduló irodalma. Lehet, hogy azért, mert szabadkai vagyok, Csáth és Kosztolányi annyira bennem él, hogy imádom a kort, melyben ők is alkottak. Csak a sok kortárs mellett erre kevesebb idő jut. Nagyon szeretek olvasni, szóval mindenevő vagyok, a görög irodalmat is szeretem.

* A mindenevő azt takarja, hogy akár Danielle Steel is szóba jöhet?

— Azt nem olvasom (mosolyog), de szívesen megnézem, mondjuk, a könyveiből készített filmet. Nem vagyok semmi ellen, de azért a krimi vagy a tudományos fantasztikus irodalom nem annyira az én asztalom. Ezeket inkább filmként fogyasztom. A diákok kérdezgették mindig, hogy ki a kedvenc íróm, nekik azt válaszoltam, hogy majd év végén elmondom. Persze nem mondtam el, hiszen minden írónak, költőnek van legalább egy jó írása, melyet szeretek, tehát őt magát is kedvelem.

* Most mit olvas?

— Több könyvet olvasok egyszerre, most Péterfy Gergely könyvét, de a Csáthról szóló Mesék, amelyek rosszul végződnek című könyvet is bújom, hogy rájöjjek, mi az, amit eddig nem ismertem tőle. Magyar László Névtani adattár című könyvét is olvasom, és a vajdaságiakat, most éppen Sándor Zoltán novelláit. Az ünnep közeledtével pedig előveszem a karácsonyi szövegeket. A legkedvesebb számomra Ottlik Géza A karácsony néma című novellája. Ó, és a versek, Kosztolányi-kötet is van mindig az olvasósarkomban.

* Mindjárt itt az új év, a január, jönnek a szabadabb napok, a pihenés időszaka. Vannak tervei?

— Nincsenek. A volt osztálytársaim közül többen várnak tőlem novellákat, s úgy döntöttem, megpróbálok írni. Ha nem megy, hagyom, de belekóstolnék a szépirodalomba. A másik dolog pedig az utazás. Szeretnék még többet utazni, amihez persze anyagiak is kellenek a sok szabadidő mellett.

* Van olyan hely, ahová visszajár?

— Horvátország, Makarska. Az minden évben egy kötelező program. A tenger. A tengert nagyon szeretem.