1983-ban születtem Szabadkán tanár és közgazdász szülők első gyermekeként. Utánam még két húgom és két öcsém született. Édesapám ekkor, munka és család mellett, beiratkozott a budapesti református teológia levelező tagozatára, mert érdekelte az Istenről szóló tudomány. Bár nem készült lelkésznek, 1988-ban lelkészhiány miatt az akkori püspök megkérte, hogy vállaljon szolgálatot. Így ötéves koromban leköltöztünk Dél-Bánságba, Hertelendyfalvára, a Kárpát-medence legdélebbi magyar református gyülekezetébe, mindössze 15 km-re Belgrádtól, a valamikori Osztrák—Magyar Monarchia határára. Ott nőttem fel, éltem át a délszláv polgárháborút és az 1999. évi NATO-bombázást. Mivel mezőgazdász szerettem volna lenni, Magyarkanizsán a mezőgazdasági középiskolában érettségiztem, majd néhány évet a családi gazdaságban dolgoztam. A teológia gondolata már tinédzserkorom óta foglalkoztatott, de csak huszonkét évesen adtam be jelentkezésemet a kolozsvári teológiára. Ott csak ősszel van a felvételi, s azon a nyáron találkoztam egy Sárospatakon végzett lelkésszel, aki megkérdezte, miért nem Sárospatakra megyek. Ezután jelentkeztem Patakra az augusztusi pótfelvételire. Felvettek, megtetszett, és ott maradtam. Ami különösen tetszett, hogy abban az időben a teológusok fele határon túli volt, és sokszor négy-öt ország útlevelével utaztunk (a határon túliaknak még nem volt magyar állampolgárságuk) Kárpát-medence-szerte egy-egy gyülekezeti szolgálatra és kirándulásra. A határőrök sokszor csodálkoztak vegyes állampolgárságú csapatunkon, és emlékszem, amikor egyszer Kárpátaljára utaztunk, az ukrán határőr megkérdezte: „Ezt a szerbet meg hun szedték össze?” A teológia után két évig voltam segédlelkész Sátoraljaújhelyen, majd 2012-ben kerültem feleségemmel és akkor még egy gyermekünkkel (most már három van) ide, a délvidéki Maradékra. Hiszen azzal a céllal mentem el a teológiára, hogy mindenképp visszajövök szolgálni Délvidékre.

A maradéki református templom (Martinek Imre felvételei)

Szórványban nőttem fel, de egy még szórványosabb területre, ahogy én nevezem, a „szórványok szórványába” kerültem, a szerémségi Maradékra, egy olyan helyre, amely egészen addig kimaradt a látószögemből. Nem ismertem Maradék jelenét, sem történelmét, sem az itt élő embereket. Ahhoz, hogy megértsük az itteni helyzetet, egy kicsit menjünk vissza a múltba, ahogy annak idején én is tettem.

A valamikori Szerém vármegye (mely egy kicsit átnyúlik a mai Horvátországba), a történelmi Magyarország déli határán található. Szerémséget a török előtti időkben kizárólag magyarok lakták. A törökök nagy népirtást végeztek (1439), így sokan északra és keletre menekültek, egyesek pedig bujdostak a Tarcal-hegységben.

Egy szigetfalu Szerémség szívében

Kevesen tudják, de erős volt errefelé a huszitizmus, minden bizonnyal itt készült az első részleges, magyar nyelvű Biblia, melyben az Újszövetséget és néhány ószövetségi könyvet fordítottak le. A huszita Bibliát az inkvizíció előli menekülés (1436) után Moldvában adták ki 1466-ban. Amikor a törököket az ország déli területeiről is sikerült kiszorítani, ez a vidék szinte teljesen lakatlan volt. Az anekdoták szerint a Tarcal-hegységben bujdosó magyarok azután összegyűltek, és alapítottak egy falut, melynek találó nevet adtak: Maradék. Később különféle népcsoportokat telepítettek erre a vidékre, németeket, szlovákokat, magyarokat és főleg szerbeket. 

Ha ugrunk egyet az időben, az 1868. évi horvát—magyar kiegyezés dátuma nagyon lényeges számunkra. Hiszen a Magyar Kormány ekkor adta oda egész Szerém vármegyét a Horvát Királyságnak Fiume (ma Rijeka) városáért cserébe, hogy a magyaroknak is legyen tengerpartjuk. Ezért az itteni magyarság számára „Trianon” egy kicsit előbb megtörtént. Az itt élő emberek horvátosítása már ekkor elkezdődött, és bár Magyarország unióban volt a Horvát Királysággal, az itteni magyarok határon túlivá váltak. Ebben az időben kezdtek el szolgálni horvát ajkú plébánosok ezen a vidéken, még olyan falvakban is, ahol 100%-ban magyar volt a katolikusság, mint például Maradékon. Ez ellen tiltakozva 1897-ben az itteni atyafiak elmentek a hírhedt német származású, horvát Strossmayer római katolikus püspökhöz (aki egyúttal a horvát nacionalista párt elnöke is volt), hogy magyar papot kérjenek maguknak. „Inkább a kutyák ugassanak a templomban, mint hogy magyar pap misézzen” — válaszolta a püspök. Ezen a magyar küldöttek természetesen felháborodtak, majd a következő vasárnap átmentek a szomszédos Beskára (egyesek szerint Budapestre akartak utazni a vasútállomásról), és felkeresték az ottani református lelkészt, aki magyarul és németül is prédikált, mivel kétajkú volt a gyülekezet. A lelkész meginvitálta a maradékiakat az éppen akkor kezdődő magyar nyelvű istentiszteletre. Ők meghallgatták a prédikációt, és azt mondták: „Na, nekünk, ilyen pap kell.” Azután elutaztak Budapestre, hogy hangot adjanak kérésüknek, és az akkori református püspöknek, Szász Károlynak köszönhetően egy évvel később Maradékon is megalakult a missziói magyar református egyházközség, nagyobb részt az áttért katolikusokból, kisebb részt pedig az idevándorolt református családokból. 

Emléktábla a maradéki református egyházközség megalakulásának évszámával

Ezután Maradék lassan önálló egyházközséggé nőtte ki magát, és ez a folyamat más falvakban is megismétlődött. Az I. világháború idejéből való egyházmegyei jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy szaporodtak a gyülekezetek, a mostani szerémségi területen is öt-hat református lelkész szolgált, és mindegyik gyülekezetnek voltak szórványai. Ehhez képest jelenleg egyedül vagyok református lelkész, van egy szórványom, ahol 2016-ban eltemettem az utolsó reformátust. Bár istentiszteletek még vannak, mert az ottani magyar katolikusoknak ez a „magyar mise”, és így havonta látogatom az 50 km-re lévő nyékincai gyülekezetet, ahol valamikor lelkész lakott, és a szomszédos falvakban is tartott istentiszteletet. 

Trianon után felgyorsult az asszimiláció, és a mai napig folyik a magyarok horvátosítása, ami azért különös, mert Szerbiában élünk. Egy érdekes adat, hogy 1952-ben Szerémség területén 22 magyar iskola létezett, de az 1980-as évek második felére már egy sem maradt. Néhány évtized alatt tehát teljesen eltűnt a magyar nyelvű oktatás itt, Maradékon is.

Halász Dániel maradéki református lelkipásztor (fotó a lelkész családi fényképalbumából)

Ez a helyzet várt itt rám, amikor idejöttem 2012-ben, nem ismerve a helyi viszonyokat. Szembesültem azzal, hogy a gyerekek többsége és a fiatalok egy része nem beszéli a magyart. Egyrészt azért, mert már évtizedek óta nincs magyar nyelvű oktatás, bár néhány alkalommal megpróbálták újraindítani, másrészt pedig azért, mert a rengeteg vegyes házasság révén a szülők már nem tanították meg őket magyarul. Gyorsan rájöttem arra, hogy ha itt magyarul akarjuk hirdetni — néhány évtized után is — Isten Igéjét, akkor sürgősen tenni kell valamit. Nem értettem a pályázatokhoz, nem voltak ismeretségeim, és őszintén szólva, eleinte azt sem tudtam, hogyan, mivel kezdjek. A gyülekezetnek előttem két évig nem volt lelkésze, nagyon vártak, és voltak bizonyos elvárásaik is. Az elmúlt 122 évben sok lelkész megfordult itt, hosszabb-rövidebb időre, én lettem a tizenhetedik a sorban. 

A Generális Konvent támogatásával 2013-ban beindítottuk hétvégi óvodánkat, melyet pénteken és szombaton 15.30-tól 17 óráig tartottunk ketten a feleségemmel. Ezután a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete jóvoltából előbb az egyik, majd mindkét napra kaptunk óvó nénit, aki foglalkozott a gyerekekkel. Ugyanebben az évben indítottuk el az iskolabuszprogramunkat is a Magyar Nemzeti Tanács segítségével, és így öt gyermek napi szinten utazhatott Újvidékre (30 km) a Petőfi Sándor Általános Iskolába. Ezután történt, hogy a magyar állam támogatásával 2014-ben a gyülekezeti termünkben mindennapos óvodát indítottunk, ahol a gyerekek egy délelőttöt töltöttek. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nemcsak református gyermekek járnak ide, sőt a többség nem is református, hanem főleg katolikusok, de van ortodox és nazarénus vallású is közöttük. Azután állami segítséggel 2015-ben beindult a helyi szerb iskolában egy összevont magyar alsótagozat, azóta két önálló első osztályt is létrehoztunk, így csak már ötödik osztálytól kell hogy iskolabusszal járjanak a gyerekek. A maradéki magyar osztály napközis foglalkozása az egyházközség gyülekezeti helyiségének emeleti termében zajlik, szintén a Magyar Nemzeti Tanács támogatásával.

„Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik” (5Móz 8,3)

2016-ban sikerült befejezni a 2014-ben elkezdett tetőtéri vendégszobákat és az említett termet, ahol nemcsak napközi van, hanem egyéb gyermekfoglalkozásokat is tartunk. A szobákat különféle rendezvények (tábor, ünnepségek, programok) alkalmával használjuk, egyébként turistacsoportoknak is kiadjuk, a bevételt pedig az itteni közösségi életbe forgatjuk vissza. 

Évekkel ezelőtt kezdtük meg óvodaprojektumunkat, mely az eredeti elképzelés alapján egy szórványközpont részeként működött volna, de politikai okok miatt sajnos nem valósult meg. Majd pedig, több mint két év huzavona után, megkaptuk az építési engedélyt egy óvodaközpont létesítésére, 2019 májusában kezdtük el építeni. A munkálatok jelenleg is folynak, de pénzhiány miatt nagyon lassan haladunk. A projektum 90%-át szintén a magyar állam támogatja a Nemzetpolitikai Államtitkárság, illetve a Bethlen Gábor Alapkezelő által. 

Jelenleg itt tartunk. Őszintén szólva, amikor idejöttem, nem gondoltam volna, hogy ilyen mozgalmas életem lesz e helyt. Hiszen amióta itt vagyok, a munkatársi kör állandóan tágul. Jelenleg heten vagyunk, de ha Isten megsegít bennünket, körünk az ősztől még két személlyel bővül. 

A trianoni évforduló tükrében összesítve azt mondom, sokat vesztettünk. A 2011. évi népszámlálás alapján majdnem 4000-en vallották magukat magyarnak itt, Szerémségben. Ez az összlakosságnak mindössze 1%-a, de félő, hogy a létszám azóta még inkább csökkent, hiszen 2001 és 2011 között 40 000 magyarral lett kevesebb Vajdaságban, és csak ezután kezdődött meg az elvándorlási hullám, a magyar állampolgárság megadásának következtében. Ennek ez az egy hátránya van, de ezenkívül rengeteg előnye. 

Nt. Halász Dániel tiszteletes úr

Számomra ez a helyzet egy kihívás. Sokan óva intettek bennünket, amikor idejöttünk, fenyegetve azzal, hogy nem lesz miből megélnünk, nem fogjuk jól érezni magunkat, stb. De isteni gondviselés, hogy itt lehetünk, és munkálkodhatunk az Ő dicsőségére. Hiszen látszik a fény az alagút végén, mert vannak sikerélmények. Most már nemcsak magyar általános iskolásaink vannak, hanem olyanok is, akik magyar középiskolába járnak. Maradékon 1978-ban szűnt meg a magyar nyelvű oktatás, és addig is csak az alsó négy osztály működött. Kevesen vagyunk magyar értelmiségiek, de reméljük, hogy számunk egyre növekedni fog. Kis létszámunk ellenére vannak közöttünk lelkes és tenni akaró emberek. Ez az, ami éltet és a hit által reményt ad a jövőt illetően, hogy nem fogunk elveszni és eltűnni, ahogy ezt sokan látják és jósolják. Mondván: „Tiszteletes úr, mi itt meghalunk, és utánunk be lehet zárni a templomajtót.” Ez a veszély sok helyen fenyeget a Kárpát-medencében, de úgy gondolom, hogy nekünk, keresztyéneknek imádkoznunk és dolgoznunk kell azért, hogy ez ne történjen meg. Sajnos sok közösségünk eltűnt a történelem folyamán, de mi a Mindenható Istenben hiszünk, aki számára nincs lehetetlen. A kérdés csupán az, hogy mi ezt el is hisszük-e. A példamutatás és egymás biztatása nagyon sokat számít. Fontosnak tartom a kapcsolatok kiépítését, ezért nemcsak mi fogadunk itt vendégeket a Kárpát-medence területeiről, hanem kirándulásokat is igyekszünk szervezni az itteniek számára. Így jutottunk el Kárpátaljára, Erdélybe és több ízben Magyarországra. A többi közt Sárospatakra is. A gyermekeket, fiatalokat magyarországi táborokba küldjük, de ugyanígy a határon túlról is hívunk gyermekeket és fiatalokat a mi táborainkba.

Trianont lehet tragédiának tekinteni, de keresztyénként sokkal inkább azt gondolom, hogy ez egy próbatétel számunkra. A kérdés, hogy népünk és nemzetünk vissza tud-e találni Istenhez. Én azért imádkozom, hogy ez megtörténjen. Jelenleg lehet, hogy zsugorodunk, de hiszem, hogy ez a tendencia egyszer megáll, és növekedésnek indulunk. Számban és lélekben.

Sola Scriptura