* A magyar kultúra napján nem mindennapi dalestet tart.

— A január 22-ei koncert magánest. Maga az alapötlet a hang-szó-kép hármasából ered, és nem klasszikus, megszokott koncertről van szó. Az előadó nem csupán előad, hanem mesél egy kicsit a darabról, annak születéséről. Ez a stílus már korábban is divatban volt, a nyugati színpadokon még manapság is népszerű. Huszonnyolc éve dolgozom a tanügyben, megszoktam, hogy mindent magyarázok. Ez a színpadon is megoldható, csak megfelelően kell tálalni. Például a himnusz születésének kapcsán mindenkinek Kölcsey jut eszébe, nekem viszont Erkel, hiszen zenész vagyok, a zenén át látom a darabot. A koncert felépítésének alapja a magyar, illetve magyar indíttatású művek. Tehát a szerző nem kötelezően magyar, illetve a mű szűkebb értelemben nem a magyarságról szól, de mégis magyar vonatkozása van. Az előadáson beszélek/mesélek, éneklek, a zongorakísérő pedig Szenti Áron kollégám. A kettőnk közötti együttműködés már hosszú ideje jó, együtt csináltunk végig egy tizenhét állomásos turnét Interaktív zeneóra címmel, melyet általános iskolákba vittünk el, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek köszönhetően. Több évig dolgoztunk vállvetve, és magától értetődőnek tűnt, hogy két egy húron pendülő zenész előbb-utóbb közösen is muzsikálhat. Hogy miért ez a téma? Ahogy Kőváry László már megírta: „nyelvében él a nemzet.” Ha mi, magyarok nem éneklünk ezen a csodálatos, dallamos, köztudomásúan nehezen tanulható nyelven, akkor vajon ki fog? Már gyerekkorom óta szeretem az igényes, de nem kötelezően a „legfrissebb slágereket”. Néhány éve a Szintén zenész című esttel koncerteztem a vajdasági közönség előtt. Azt az előadást úgy is leírhatjuk, hogy nem a Szomorú vasárnap volt a legdepresszívebb pontja. Szeretem a mélyebb érzelmeket bemutatni, azokkal nagyon szépen lehet játszani! Kérdezték már tőlem, hogy egy hozzám hasonló vidám ember, miért éppen a halálról énekel. Azért, mert ez a téma olyan fontos, mint maga az élet.

Fotó: Magyar Szó/Ótos András

* Hogyan lett önből énekes?

— Általános iskolában már jártam zeneiskolába. Érdekes a sorsom, hiszen ekkor még nem tudtam eldönteni, hogy milyen hangszer is érdekel, így a trombitától a kürtig, illetve a harsonáig mindent kipróbáltam. A középiskolát harsonán kezdtem. A csoportban már mindenki hat éve játszott a hangszerén, én csak két hónapja. A háború kitörése után Szegeden tanultam, majd később visszajöttem Szabadkára. Az egyetemet Újvidéken, a Művészeti Akadémián harsonásként kezdtem. Utána munkába álltam, megnősültem. Nemegyszer hallottam az iskolában, ahol a zenetanár feladata az énekkar vezetése, hogy szép hangom van, miért nem éneklek. Ekkor tudatosult bennem, hogy ezzel kezdenem kell valamit! Jelentkeztem az akadémián Vitkayné Kovács Veránál, akinél később okleveles opera- és kamaraénekesi diplomát szereztem. Sok helyen, sok műfajban kipróbáltam magam a musicaltől a magyar nótáig. A magyar nóta különben is szívügyem. Az olaszok a nápolyi dalokat eladták az egész világon, míg a magyarok számára a magyar nóta kínos, pedig igazából valami csodálatos. Nemrég egy bálban szomorúan konstatáltam, hogy bár a zenészek kitettek magukért, számomra a magyar nóta igazán jól csak cigány zenekar által szólal meg.

* Milyen jellemzői vannak énekének? Kik voltak a példaképei?

— A férfi hangtípusok: tenor, bariton és basszus. Én bariton vagyok. Így is szoktam magam definiálni. A bariton hangszín azért is különleges, mert az előadó abban a hangfekvésben énekel, amelyen beszél. Ez a legtermészetesebb. Gyerekkorom nagy énekespéldaképei Gregor József, Melis György, Simándy József. Ki kell emelnem Hofi Géza alakját is: amellett, hogy zseniális humorista volt, félelmetesen nagy zenei talentummal volt megáldva! Nem lett zenész. Ő Hofi lett.

* Milyen problémákkal néz szembe a zenészszakma manapság?

— Egykoron egy embernek zenélnie kellett, hogy a másik zenét hallgasson. Manapság már nem így van. Sokan emiatt zenei tanulmányba sem kezdenek; miért tennék, ha a gép jobban tudja? A minap kérték, hogy zenésítsek meg valamit. Ezzel nem foglalkozom. Énekes vagyok, nem zeneszerző. Néhány nap múlva visszaküldték ugyanazt a művet, hogy tessék, itt van, valaki „megszerkesztette”. Visszaírtam a feladónak, hogy ez AI (mesterséges intelligencia). Ő azt felelte, hogy az urat nem ismeri! Aki tudja, miről beszélek, annak ez megmosolyogtató naivság. Az algoritmusok még nem értek arra a szintre, hogy teljesen természetesnek tűnjenek. Reálisan azonban elgondolkodtató, hogy ezzel meddig lehet versenyezni, meddig lesz fenntartható a szakmánk…

* Ha jól tudom, érdekelt volt a stand-upban is. Mennyire próbálta ki magát ebben?

— A humor mindig is vonzott. Ahhoz, hogy a magyar humorban valaki befusson, meg kell járni a szamárlétrát. Ennyire nem másztam bele, ahhoz fel kellett volna adnom a tanári állásomat. Diákjaim gyakran megkérdezték, honnan a szövegem. Ez csak úgy jön, mint kutyából a bolha! Az RTV szervezett stand-up versenyt, majd ilyen tartalmú műsort, melyben szerepeltem, valamint már többször kaptam meghívást nyilvános rendezvényekre humoristaként. De politikai témákkal nem foglalkozom, azt meghagyom másnak.

* Az oktatói-nevelői munkáról és az előadásokról mit tudna mondani?

— Az alapfokú zeneiskolát, véleményem szerint, nem arra találták ki, hogy kötelezően zenészt faragjunk a növendékből. Az az ember, aki zeneiskolát végez, és akinek van affinitása és igénye a minőségi zenére, felnőttként el fog menni komolyzenei koncertekre. A csak szórakoztató jellegű zenét hallgatóknak viszont nincs és nem is lesz igényük a tartalmas, művészi zenére. Nem azért, mert nem ismerik, hanem nem is értik. A zenepedagógusok termelik a koncerthallgatók következő generációit. Nem kell tehát mindenkinek profinak lennie. Az amatőr zene a XVIII. század második feléig nagyon népszerű volt. A műveltséghez hozzátartozott az egy hangszeren való játék. Egy ismerősöm mesélte a minap, hogy az embargó idején a tömbházukban annyi zene volt az áramszünet alatt, amennyit egy testvérpár zongorázott. Nem voltak profik, a lakók szerették őket, mert nem volt csend. A modern ember nem ismeri a csendet, és mint ilyen a zenét sem fogja értékelni. A közös éneklés/zenélés egy életre meghatározó élményt adhat az embernek. Egyetemistaként a tanárnőm tanszaki koncertet szervezett a növendékeinek. A kolleganőmmel duettet kellett volna énekelnem, neki viszont fellépés előtt elment a hangja. Végül a tanárnővel adtuk elő a művet. Részemről óriási lámpalázzal, hiszen a kolleginával egy szinten voltunk, sokat is gyakoroltunk, viszont a tanárnő a legnagyobb színpadokon is énekelt már. Szívemet-lelkemet kiénekeltem, és jól is sikerült a darab. Ekkor tanultam meg, hogy a jó partner felemeli a társát. Ezt lehet érezni a növendékeknél is. Szeretnek a tanárral, a tapasztaltabb partnerrel énekelni.

* Mindig jól érzi magát a zenében? Nem válik unalmassá?

— Annyira szerteágazó a zenei szakma, hogy szinte bármit megtehetünk. Sok növendékem volt már, sokféleképp boldogultak az életben. Az emberekből mindig ki kell hozni a legtöbbet. Ha valaki jó képességgel született, akkor azt fejleszteni kell. Persze, aki nem születik jó hanggal, annak ez soha nem is lesz. Hangszeren meg lehet tanulni játszani, a legdrágább hegedűket is meg lehet vásárolni, de nem biztos, hogy játszani is tudunk majd rajtuk. Hangot pedig az ember nem vehet magának. Ez van.

* Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

— Ha lesz rá mód, más helyeken is szeretném bemutatni ezt az estet. Remélem, találok hozzá segítő kezet. Számomra nagyon fontos, hogy énektanárként énekeljek, fellépjek. A zene a közönségnek szól, nem a négy falnak. Egyes kollégák az egyetem után többet koncerteznek, emellett tanítanak, míg mások csak a tanításnak élnek. Ahhoz, hogy újat tudjak mutatni a tanítványaimnak, nekem is töltődnöm kell, méghozzá különféle szakmai szemináriumokon. Tanárként köteleznek is a továbbképzésre. Ha nem tanulunk tovább, tudásunk elavul, de ez minden szakmára vonatkozik.

* Van-e valamilyen üzenete a publikumnak, esetleg más előadóknak?

— Beethoven így fogalmazott: „Nem az a célom, hogy szórakoztassam az embereket, az a célom, hogy jobbá tegyem őket.” Sok eseteben a színvonalas szórakoztatás a cél. Leülni, kikapcsolni. Az előadás célja, hogy ragadd ki a hallgatót a mindennapi mókuskerékből, tedd át máshova. Ha szerencséje van, nem ugyanoda talál vissza, s az élete is talán jobb lesz.