Mint a Jegyzetből kitetszik, a vajdasági magyar színjátszás nagy öregje a Népkör fennállásának századik évfordulója alkalmából ezzel a terjedelmes művel kívánt tisztelegni a nagy múltú művelődési intézmény előtt, de a könyv közzététele akkor valamilyen okból elmaradt. Véleményünk szerint valamiféle szerkesztői túlbuzgóságról lehetett szó -- ha kellett, ha nem, volt belőlük bőven az idő tájt --, hiszen 1980-ban pl. a jelen sorok írójának is meggyűlt a baja a Fórum Kiadó egyik redaktorával, mert a kiadásra elfogadott kismonográfiájának címéből töröltetni kívánta a Bács-Bodrog vármegye megnevezést, holott egy százéves intézményről volt szó, melyet úgy hívtak, hogy Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat.
Garay Béla színjátszás-történeti munkája forrásértékű alapkönyv. A feldolgozás módszerének korszerűségével nem kívánunk foglalkozni, hiszen egy negyven évvel ezelőtt készült alkotástól van szó, mely a lineáris időrend szerinti, szubjektív történetelmondás menetét követi.

Az utóbbi időben nem véletlenül foglalkozom mind a Könyvszéli jegyzetekben, mind pedig az Útközben kisesszéiben a múlt köztudatba helyezésének szükségességével és jelentőségével. Mert mindazok az eredmények, amelyekről ma szó esik nemzeti közösségünk okán, nem volnának lehetségesek, a célok nem lehetnének megvalósíthatóak, ha a Trianon utáni impériumváltást követően nem lettek volna Csuka Zoltánok, Garay Bélák, Várady Imrék, Draskóczy Edék, Szenteleky Kornélok, Herceg Jánosok. Hadd ne soroljam tovább! Az alapozás nehéz, akadályokkal teli, küzdelmes és felelősségteljes, sokszor kockázatos munkáját ők végezték el mind a közművelődésre, mind pedig a társadalmi életre vonatkozó különféle megnyilvánulási keretek és formák létrehozása tekintetében, egy olyan korszakban, amely az ilyen jellegű munkálkodásokat egyáltalán nem nézte jó szemmel, és hatalmi eszközeivel élve mindent megtett ellehetetlenítésük érdekében.

Az 1940-ben megjelentetett Bokréta című almanach adatai is tartalmazzák azt a nagy erőfeszítést igénylő fáradozást, mely nemzeti közösségünk Trianon utáni fennmaradását meg a kedvezőtlen politikai és társadalmi viszonyok túlélését volt hivatva biztosítani.

Hogy 1945. október 25-én a Magyar Népszínház mint újonnan alakult hivatásos magyar játékszín megkezdhette működését Balázs Béla Boszorkánytánc című darabjával, sokban a Népkörben 1919 húsvétja óta tevékenykedő amatőr színjátszóknak köszönhető, Garay Bélával az élen, hiszen a hivatásos magyar színházi kultúra előtt becsapódtak az ajtók a két világháború között. A több mint százéves hagyományú magyar nyelvű színjátszást kellett átmenteni jobb időkre, és életben tartani. A Népkör amatőrjeiként számon tartott színjátszók ennek a lényegbevágóan fontos, létfontosságú feladatnak tettek eleget, amikor huszonöt éven keresztül, gyakran egzisztenciális félelmeiken is felülemelkedve, őrizték a magyar színjátszás lángját, nehogy ellobbanjon.

A Magyar műkedvelők az őrhelyen címen kiadott színjátszástörténet tényszerű bizonyítéka annak, hogy az előrehaladás, a gyarapodás és a boldogulás, lett légyen az bármely szférában, csak akkor hozhat bíztató eredményeket, ha a múltban kikövezett utakon haladhat tovább, ha a múltban életre hívott folyamatok eredményeire épülhet. Ezért kell megadni a tiszteletet mindazoknak, akik e nemzeti közösség talpon maradását egyéni babérokra való törekvés nélkül, azaz önzetlenül szolgálták.

A hangsúly pedig a szolgálaton van!

Garay Béla és amatőrszínész-társai, a végeredményt tekintve, ilyen emberek voltak. Ezért köszöntöm nagy tisztelettel az Életjel 147. könyvét, s ajánlom figyelmébe minden érdeklődőnek a valós eredmények eme példaértékű tárházát.

Azt csak megjegyzem, hogy sok mai olvasója a könyvnek megelégedéssel és örvendezve fedezheti fel ügyszerető felmenőinek nevét e jeles társaságban.