Anna több előadását a szülőség, szülővé válás témakörére fűzte fel, ilyenek például Az utolsó tűzijátékban (Udvaros Dorottyával és Földes Eszterrel), a Minden negyedik (Fullajtár Andreával és Tordai Terivel a főbb szerepekben) vagy a Köldökzsinór-varieté is, ahol Györgyi Anna, Szegvári Júlia, Sárközi-Nagy Ilona és Kosznovszky Márton voltak alkotótársai.

* Színész és rendező is vagy, mindkét szakot elvégezted, ráadásul még egy bölcsészdiploma is van a zsebedben. Azért ez nem kevés.

— Mindig is színész szerettem volna lenni, de annyira kicsi volt a mozgásterem, annyira eltért az, amit én keresek a színházban, attól, amilyen előadásokba bekerültem, hogy kikoptam erről a pályáról. Sokszor úgy éreztem, nem kíváncsiak rám, s ez nem egóból jött, hanem úgy éreztem, egy csomó fontos dolgot tudnék képviselni, de nem sikerül beemelnem, mert nincs mozgásterem, csak egy végrehajtó báb vagyok. Néha egyébként visszavágyom ebbe az állapotba, hiszen az sem jó, amit most csinálok, hogy minden szinten szétesek. (Nevet.) S azért a színház magas foka, avagy ösztönszinten amiért az emberek szeretik csinálni, az az érzés, hogy színpadon állsz, elolvadsz a nézők tekintetében, és közösen átéltek valami katartikusat. Ehhez hasonlót én is éreztem már, például egy Tomi Janežić-előadás után. Tehát olyan előadásokban jó létezni színészként, ahol megkapod azt a fajta figyelmet, amely által sok értékes dolgot át tudsz adni világlátásodból, értékítéletedből, erkölcsi rendszeredből. Ehhez kell a mozgástér, hogy érdemes legyen színpadra állni, s érdemes legyen a nézőnek bejönnie mindezt megnézni. 

* Akkor tehát azt mondtad, nincs megfelelő mozgástér, inkább rendezel.

— Véletlenül alakult így. Elvégeztem a magyar—esztétika szakot, mely szintén nagy csalódás volt, hiszen alig olvastunk szépirodalmat, a szakirodalom folyt a csapból is. Itt is ugyanazt éreztem, hogy a saját farkába harapó kígyó esete áll fenn, írjuk a tanulmányokat magunknak, melyeket egymás között olvasunk el. Mi értelme ennek? Semmi. Szóval felvételiztem színész szakra Magyarországon, nem vettek fel, de már láttam kirajzolódni egy mintázatot, hogy aki eleve magabiztossággal érkezik, az népszerű lesz, az ilyenek össze is tartanak, én azonban egy kicsit introvertáltabb vagyok, így figyeltem ezeket a hozzám hasonló izgalmas, perifériára szorult embereket, odamentem hozzájuk egy ötlettel, hogy figyelj, éppen rád van szükségem egy jelenethez. Nagyon sok rájuk szabott szeretetjelenet született. Akkor ott nem vettek fel, az utolsó rostáig jutottam el, de már itt mondták, hogy lehet, nekem inkább rendező szakra kellene jelentkeznem, ha már minden jelenetet én csináltam. Ez volt az első jel. Marosvásárhelyen beiratkoztam a színész szakra, s itt is kialakult egy olyan státuszom, hogy mindig engem kérdeztek jelenetekről, én pedig mindenkinek segítettem, ötletem is volt dögivel. Szívesen áldoztam erre az időm, s egyszer csak azt képzeltem, hogy ez lehet a rendezés, na akkor jelentkeztem rendező szakra, ahová fel is vettek, így párhuzamosan végeztem el a két szakot. Ezt senkinek nem ajánlom.

* Nincs sok női rendező. Hogyan látod a helyzetedet? 

— Ez teljes mértékben hátrány, ráadásul én még vegetáriánus is vagyok. (Nevet.) Szóval nem is tudom, hogyan lehetnék rosszabb helyzetben. Nőneműként ezen a pályán elég nehéz érvényesülni, de reménykedem benne, hogy van egy olyan aspektusa is, amely segít, és valami új dolgot hoz be. Személy szerint én nem hiszek a nemi különbségekben, de tény, hogy másképp viszonyulnak az emberek a női és máshogy a férfi rendezőkhöz. Egy férfira könnyebben felnéznek, de szerencsémre én nem szeretném, hogy rám felnézzenek, nem annyira hiszek ebben a jellegű presztízsben. A hitelességben hiszek. Az előadásban, melyen most dolgozunk, központi szerepben áll egy guru is, s ebbe a guruszerepbe is sok rendező belekerül, na ettől alkatomból adódóan irtózom. Rám senki ne tekintsen guruként, mert nem vagyok az. Az a feladatom, hogy együttműködjek, inspiráljak, felfűzzem a dolgokat egy szerves egésszé. Ebben pedig az a jó, ha mindenki megtartja a maga integritását, saját kreativitása csúcsát tudja nyújtani mozgásterén belül.

* Amikor rendezel, úgy érzem, olyan témákat dolgozol fel, amelyekhez személyesen is sok közöd van, amelyek kérdéseket vetnek fel benned. 

— Nem hiszem, hogy lehet úgy jó előadást csinálni, ha nem érzed sajátodnak a témát. S itt nem arra gondolok, hogy ha nem vagyok homoszexuális, akkor nem tudok a homoszexualitás nehézségeiről beszélni, hanem arra, hogy ha valami igazán személyesen mozgat, ha a saját problémámnak érzem, akkor hitelesen fogom tudni képviselni azt, hogy ezt együtt meg tudjuk csinálni. Most elhangzott a hiteles szó, s a hittel magával sokat foglalkozunk a téma kapcsán, hogy mi is a hit, s az én munkámban is fontos tényező, hogy higgyek abban, amivel foglalkozunk, s ezt a hitet másra is átragasszam.

* Egy igaz történet alapján készül az új előadás, mely az Erdőben munkacímet viseli. Mennyire lesz dokumentarista jellegű?

— Dokumentarista jelleggel is hozzányúlhattunk volna, de ez akkor lenne igazán jó, ha az eredeti személyek mondanák el a történetet, akikkel mindez megtörtént. Én egy színházi eszközt választottam, mely sűrít, és egy elvontabb úton mutatja be mindezt. Ugyanazokat a problémaköröket érintve, amelyeket én kihallani véltem a személyes interjúkból. Volt már előadásom, mely nagyon dokumentarista volt, ott elég sok monológ hangzott el, s egyébként is a monológos szerkesztésmód gyakori a munkáimban, talán azért, mert én magam is egy kicsit introvertáltabb ember vagyok, ezért kíváncsi vagyok arra, mi megy végbe a fejekben. Izgalmasak azok a belső világok, amelyek egy monológ alatt feltárulnak. Én órákon át tudnék hallgatni egy embert beszélni, nem válna unalmassá. A színházban manapság falon másznak, a jelmezek csillognak, óriási a díszlet, mégis unatkozom. Ezeket a személyes beszélgetéseket, az életből ellesett monológokat szeretném úgy behozni a színházba, hogy mások is azt érezzék, amit én, hogy az ember gondolatainak bonyolultsága vagy egy őszinte állapot mennyire izgalmas lehet, s egészen elképesztő önismereti pontokra juttatja el a nézőjét is. 

* Mennyire visel meg egy-egy keményebb téma?

— Én mindenbe bevonódom, abba is, ha valakivel egy éjszakát átbeszélgetek, de van bennem valami perverzió, autizmus, tárgyilagosság. Nem tudom, minek nevezzem, egy olyan kíváncsiság, amellyel még a saját dolgaimra is kívülről tekintek. Szóval kevésbé visel meg lelkileg, mint egy csomó „normális” embert. És számomra ez az egész történet nem csak negatív töltetű, ha az volna, akkor szerintem meg sem csinálnám. Én hiszek abban, hogy a színháznak inkább reményt kell nyújtania, mint földbe döngölnie. S nem azt mondom, hogy a színháznak az a célja, hogy érezzük jól magunkat abban a másfél órában, igenis szembesítsen súlyos problémákkal, ne kozmetikázzon, de abban is hiszek, hogy az ember jó, és szeretném, ha az a színház is ezt képviselné, amelyhez nekem van közöm.

* A szekták kapcsán felmerül a figyelem témaköre, olyan embereket hálóznak be, akik ki vannak éhezve a figyelemre. A mai világban szerinted mennyire figyelünk egymásra?

— Azt hiszem, kevesebbet, bár én szerencsés ember vagyok, hiszen rám meglehetősen figyel a környezetem. Az első elakadásom színészként volt, ott éreztem, hogy nem kapom meg azt a fajta figyelmet, de ott is hagytam. Nehéz megadni a figyelmet, ebből nekem is volt már gondom. Pedig nagyon fontos. Az előadásunk is arról szól, hogy egy fiatal lány eltűnik, majd egy nagyon zárt közösségben találja meg önmagát. Itt sokat elemezzük azt, hogy mi vonzza őt erre a pontra, hogy elszigetelje magát a társadalomtól. És jelenleg az rajzolódik ki előttem, hogy nem más, mint a figyelemhiány.

* Az Erdőben című előadás bemutatója októberben lesz a KDSZ-ben. Van már kilátásban újabb rendezés ezután?

— Egyelőre nincs, most kellene kopogtatnom, de egy picit elfáradtam ebben. Szeretem a munkámat, de nagyon nehezen élek meg belőle, s lehet, most az a periódus következik, amikor kipróbálok valami civil munkát. Hogy mit, azt még nem tudom. Egy kicsit figyelemzavaros vagyok, ami a színházban nem jön ki, hiszen ott beindul valamiféle hiperfókusz, amikor rendezek. Amire rákoncentrálok, arról nem tudok leakadni. Túlságosan szeretem a színházat, de úgy érzem, annyi energiát, figyelmet, sőt a fél életemet belelapátolom, és nem adja vissza. Amikor szembesültem ezzel, hogy a mérleg két nyelve mennyire kiegyenlítetlen, elgondolkodtam. Közben meg naponta van új ötletem, hogy miről kellene előadást csinálni. Például most az irigység fogalma izgat nagyon. Futnak az előadásaim, az összes szabadidőmet lefoglalják a felújítópróbák, a szervezés, az egyeztetés, s a gyermekemmel is szeretnék néha időt tölteni. A színház nincs olyan szinten a hasznossági skálán, hogy annyira oké legyen, hogy emberek egész életükben ingyen munkát lapátolnak bele. Akkor már magasztosabb Afrikába menni, és segíteni az ott élőkön, ehhez viszont a saját családomat kellene elhagynom, ami igen sok problémát felvet. (Nevet.) Szóval egyelőre marad a színház.