* Esetedben nem tudom eldönteni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, hiszen az első filmben, melyet K. Kovács Ákossal forgattatok a KSZV-re, már színészkedtél is. Te tudod?

— Én sem tudom. Ha nem is konkrétan a film és a fotó, de már gyerekkoromban tanultam, mondtam a verseket, mellette pedig sokat rajzoltam. Ez a kettősség valahol mindig megvolt bennem, s az évek során erősödött. Ebben az a jó, hogy mivel a színház sem mindig fenékig tejfel, néha nincs az embernek kedve próbálni, akkor a fotós és videós munkákba menekül, és fordítva. Így van meg az egyensúly.

* Mi volt az, ami végül a Művészeti Akadémia és a színész szak felé billentette a mérleg nyelvét?

— Amikor ezt el kellett döntenem, sokkal többet foglalkoztam a színészettel, a színházzal. Minden létező színjátszó csoportban benne voltam, de az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hová jelentkezzek. Mindig érdekelt az emberi lélek, s a színházat a mai napig főleg saját lelkem bontogatására, elemzésére használom. Persze emellett még sok pozitívuma van a színészlétnek, de talán ez izgatott benne mindig. Általános iskolában hittanórán egyszer azt kaptuk feladatként, hogy rajzoljuk le, mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk. Én egy papot és egy festőt rajzoltam. Egyik sem lett belőlem. (Nevet.)

* Hááát, ha úgy nézzük, Thalia papja vagy, és fénnyel festesz.

— Végül is, igazad van, lehet találni párhuzamot. A papság gondolata egy időben erősen foglalkoztatott. Amikor elkezdtem a középiskolát, sokat jártam a ferencesekhez, hétvégenként bent laktam a rendházban, s ez nagyon jó időszak volt. Jó volt kiszakadni a pörgésből, a hangzavarból. Ott a falak között valami hihetetlen csend fogadott, jókat gondolkodtam. Aztán a papságot félretettem, a pszichológia kezdett érdekelni, olyannyira, hogy a színészi vonal is háttérbe szorult, egészen a felvételiig erre szerettem volna beiratkozni. Aztán a szerbtanárom megkérdezte: — Na, hova tovább? Én mondtam, hogy pszichológiára. Mire ő: — De mivel foglalkozol legtöbbet az iskolán kívül? — Színészettel, tanár úr. — Akkor? — kérdezte. — Oké, megyek az akadémiára. Így történt.

* És most már régi iskoládban tanárként is dolgozol. Sok lábon állsz. Te magadat hogyan definiálod?

— Egy kicsit mindegyik én vagyok. Nem szoktam ezen gondolkodni. És bár színész szakon végeztem, sokszor magabiztosabbnak érzem magam fotósként vagy videósként, pedig azt a tudást autodidakta módon szereztem meg, és a mai napig ezen a téren képezem magam legtöbbet. Videókat nézek, blogokat olvasok arról, hogyan kell vágni, filmelemzéseket bújok. Ami most elkezdett nagyon izgatni, az az animáció. S ahhoz, hogy jó animációfilmes légy, egy kicsit színészként is kell gondolkodnod, működnöd. Hallgattam animátorokat, akik a Disney-nek dolgoznak, s ők mesélték, hogy ha, mondjuk, egy oroszlán karakterét kellett megrajzolniuk, azontúl, hogy tanulmányozták magát az állatot, színészileg is tudniuk kellett, hogy rajzfilmes karakterként az hogyan reagálna. Sokan egyébként felveszik magukat, lejátsszák a jelenetet, mimikákkal, mozgással együtt, ezt használják referenciának a munka során. Az animációban végtelen a lehetőségek tárháza, ez tetszik benne.

* Audiovizuális munkáid az AmigohVisuals név alatt futnak. Miért éppen spanyol nevet választottál?

— Ez is a Kosztolányi-gimihez vezethető vissza. Nyelvi szakos voltam, és spanyolóráink is voltak, tetszett ez az amigo, az összes felmérőmet Amigoh néven írtam alá, a h betűt azért illesztettem a végére, mert magyarul is Baráth a nevem. 

* Sok videósmunkád volt az elmúlt időszakban, Gazsó Orsolyával a Nekem Pilinszky sorozat vagy a nagy sikernek örvendő Zöldgömb. De emellett fotózol, videózol eseményeket, lagzikat is. Nem sok? 

— De. Ezért is kellett a Zöldgömböt visszaadnom, egyszerűen nem fért bele az időmbe. Pedig azt nagyon szerettem csinálni. Szerelemmunka volt, fiatalokkal dolgoztunk, környezetvédelmi témákkal foglalkozva, és környezettudatosságra nevelve őket. Ahhoz azonban, hogy igényesen megcsináljak egy epizódot, sok időre volt szükség, ami hátráltatott, így szomorúan bár, de lemondtam. A lagzikba pedig egy idő után belefásultam. Ezt 2014-ben kezdtem el csinálni, van is egy érdekes történetem. Éppen akkor mutattuk be a Vajdasági lakodalom című előadásunkat, melyben én voltam a lagzis videós. Papp Tomiék hangosítottak, s ő kért fel, hogy én videózzam a lagziját. És hogy ez miért érdekes? Mert mielőtt elhívtak tanítani a Kosztolányi-gimibe, a Három nővért mutattuk be, ahol gimnáziumi tanárt játszom. (Nevet.) A kérdésre visszatérve, nagyon bele lehet fásulni a lagzikba, mert mindenhol ugyanaz a séma, csak a pár és a helyszín más. Volt év, amikor túl sokat vállaltam, minden munka torlódott, és már nem volt kedvem csinálni, úgyhogy majdnem teljesen kiégtem, minden nyűggé vált. Ekkor jött tökéletes időzítéssel a tanítás, mely megmentett. Itt is ugyanazzal foglalkozom, de egészen más szemszögből. Össze kellett rántanom az agyamat rendesen. Rendszerezni a tudásom, utánanézni mindannak, amire addig nem volt szükségem, de a tananyag része. 

* Színház és fotók. Imádom a próbákon készített fotóidat, nagyon jól visszaadják a folyamat hangulatát. Fekete-fehérben publikálod őket. Miért?

— Amikor saját szakállra fotózom, csak úgy magamnak, mert kedvem van, akkor is általában fekete-fehér képeket készítek. Egy megbízást azonban színesben kell megörökíteni. Én akkor is fekete-fehér képeket készítek, ha a családdal állatkertbe megyünk. Szeretem, hogy ilyenkor egészen másra figyelek, máshogy látom a formákat, más kompozíciók születnek, hiszen egy dimenzió kiesik.

* Akkor mindig van nálad fényképezőgép? Vagy néha mobillal is fotózol?

— Nagyon ritkán. Sőt, szinte soha. S igen, általában van nálam egy gép.

* Mi inspirál?

— Sok minden. A színészszakma és az audiovizuális is nagyon változatos tud lenni. Nemrég például sokat jártam a műemlékvédelmi intézettel terepre, ez nagyon üdítő munka volt számomra. Jöttek a restaurátorok, magyarázták, mit hogyan kell befotózni, egészen más felhasználási módja ez a fotónak, így kreatív szempontból annyira nem volt érdekes, de belelátni a folyamatba igen. Egy templomot minden szögből meg kellett örökíteni, minden tégláról készült kép, hogy ezek alapján tudják majd restaurálni. De készítettem videóklipeket is, ott egy kicsit rendezőként is működöm, kitalálom, hogyan mozogjon a kamera, szükség van bőven a kreativitásra.

* Egy kicsit azért még beszéljünk a színházról. Sok szerepben láttunk, voltál idősebb, szakállas figura, fiatal fiú, de terhes nő is. Hogyan állsz hozzá a kisebb, illetve hogyan a nagyobb szerepekhez?

— Amikor kapok egy nagyobb szerepet, először megijedek, hogy képes leszek-e megcsinálni, aztán elkezdem gyűrni. Ha pedig kisebb szerepet adnak, akkor arra gondolok, miért nem kaptam nagyobbat. A Játék a kastélyban című előadásban Gál szerepe egy nagyobb falat volt, ráadásul a karakterem személyisége meglehetősen eltér a sajátomtól, de Mezei Kinga kitaposta belőlem a szerepet. Akkor borzasztó nehéz volt, de utólag nagyon hálás vagyok neki ezért. Szerepálmom nincs. Legutóbb a diákokkal Orson Welles Aranypolgár című filmjét néztük, ahol a végén, amikor a felesége otthagyja a főszereplőt, az szétveri a szobát. Mondtam a diákoknak, hogy na ezt szívesen eljátszanám én is egy filmben. Én alapjáraton az a fajta ember vagyok, aki inkább elnyomja az érzéseit, de kellenek a szelepek. S ez tökéletes lenne. Ehelyett futni járok, és edzeni. (Nevet.) De a színházi szerepek is jó szelepek tudnak lenni. Amikor a karakter nagyon hasonló hozzám, nem látom a kihívást. Jó az, amikor nagyon mást kell megformálnod. És bár közhely, de lehet, éppen ezért igaz, hogy a színész saját magával tol ki, ha nem találja meg magát egy szerepben. Muszáj megszeretni, amit játszol, különben kínlódás lesz, amit a néző is észrevesz. A színészi játéknak pedig örömnek kell lennie.

* Mi okoz még örömet a munkán kívül?

— Sokat nézek filmeket, és ha kikapcsolódni szeretnék, a kertben lehet megtalálni. Nyírom a füvet, ültetek, metszek, locsolok, szüretelek.