Király Sándor az amatőr színjátszók közösségének kiemelkedő tagja. Harminc éve tartó hűsége és tehetsége méltán vált a helyi és a régiós színházi élet sarokkövévé. Egyedi színházi látásmódjával és sajátos rendezői nyelvezetével az Egység Művelődési Egyesületben számos kiváló előadást állított színpadra. Elmondta, az elismerésre nem úgy tekint, mint a saját díjára, hiszen sok ember munkája van mögötte. A közösség érdeme is, de megerősíti őt, hogy jó úton halad. 

* Mikor kezdődött a kultúra iránti elkötelezettsége?

— Az első osztályban, amikor beiratkoztunk a könyvtárba, mely az Egységnek az épületében van. A tanító néni mondta, hetente egyszer jövünk a könyvtárba, én viszont már másnap visszavittem a könyvet, mert elolvastam. Képeskönyv volt, mindegyik oldalon négy-öt soros versikével. Nagyon tetszett a dolog, hogy már én is tudok olvasni, könyvtárba járok, de a tanító néni csitított, hogy majd a jövő héten. Azóta állandó tagja vagyok a könyvtárnak, rengeteget olvasok, és ahogy jöttem az újabb könyvekért, mivel itt van a színház is, láttam a plakátokat, és egyik-másik előadást megnéztem. Hetedikes, nyolcadikos lehettem, és nemcsak megnéztem egy-egy darabot, hanem érdekelt is, hogy miért így vagy úgy csinálták. Volt egy-két osztálytársam, aki gyerekszínészettel foglalkozott, de én valahogy mindig bizonytalan voltam, féltem. Ez a félelem egyébként a mai napig bennem van. Egyszer-kétszer be is jöttem, folytak a próbák, figyeltem a technikát, a súgót, néztem, hogyan csinálják a kellékeket. Akkoriban még nagy kellékek voltak, ha vendégszerepelni ment a csapat, kamionnal kellett utazni. 1993 novemberében, mivel esténként itt gyülekeztünk az Egység klubtermében, odajött hozzánk az akkori rendező, Lepár Ferenc, és azt mondta, neki szüksége van egy színészre, egy ilyenre, amilyen én vagyok. Hát ez így rémisztő volt, rögtön az fordult meg a fejemben, hogy én ide többet be sem jövök. A rendező elmondta, nem kell sokáig szerepelnem, legfeljebb 10-15 percet, mert már az előadás elején főbe lőnek. Eljöttem a próbára, kaptam egy szövegkönyvet, rajta a nevem: Király Sándor. Úgy voltam vele, ha már ráírták, akkor illik maradni legalább egy-két alkalomra. Végül itt ragadtam. Egy ideig technikus is voltam, majd Feri mellett segédrendező. Nagy szerencsém, hogy itt rendezett Barácius Zoltán, Vajda Tibor, akiktől sokat tanulhattam, de már korábban is láttam például Kovács Frigyes rendezését, és ezeknek az élményeknek a hatására döntöttem el, hogy én is ezzel foglalkoznék a legszívesebben.

Fotó: Szalai Attila

* A színészet vagy a rendezés áll közelebb a szívéhez?

— Nem is tudom, mert mindkettőt szeretem, de a rendezésben az a jó, hogy beállítok egy darabot, átgondolom az előadást, alakítom az ízlésem szerint, egy sima szövegből létrehozok egy élő dolgot. A színészetben meg az tetszik, hogy kapok egy szerepet, és olyan valakit kell eljátszanom, megformálnom, aki nem én vagyok. Ez nagy kihívás számomra. Mindig arra törekszünk, hogy ha már fönt vagyunk a színpadon, akkor csináljuk meg úgy az előadást, ahogy kell. Figyelünk a zenére, az alakítás pontosságára, a jelmezre. Amikor még több szereplő volt, akkor csak rendeztem. Persze, jó lent ülni a nézőtéren, és irányítani őket. Ha valami nem tetszik, fölmegyek, és lejátszom, szerintem miként kellene. Habár nem vagyok annak a híve, hogy pontosan azt csinálják, amit én akarok. Az olvasópróba után igyekszem megfigyelni a színészt, és az ő természetes mozgására építem föl a karaktert.

* Ahogy mesél, abból azt szűröm le, hogy ön maximalista, és nem enged abból, amit eltervezett.

— Elképzeltem magamnak egy színházat vagy inkább egy színházi formát. A színészeket arra tanítom, hogy filmet játszunk, én pedig a legapróbb mozzanatot, a legkisebb pillanatot is akarom látni. Képzeljék el, hogy ott van előttük a kamera, és annyira ássák bele magukat abba a karakterbe, hogy azzá váljanak, akit játszanak. Még a szemrebbenés vagy a pislogás is fontos. Szóval egy ilyen filmes színházat álmodtam magamnak abban az időben, mikor még nem voltam rendező. De igazából most sem tartom magam rendezőnek. 2013-ban rendeztem az első darabomat, és úgy éreztem, már mindent tudok. Most pedig minél többet rendezek, annál inkább rájövök, hogy nem tudok semmit, és ez rémisztő. Eléggé félénken nyúlok a darabokhoz, kérdések kavarognak bennem, elsősorban az, hogy meg tudom-e én ezt csinálni. Szerencsére valahogy úgy visz bennünket a víz, hogy fönnmaradtunk, tudnak rólunk külföldön is, hívnak bennünket fellépni. És ez nagyon jó — a színészeknek is, meg nekem is.

* A színészkedése folyamán melyek voltak a legemlékezetesebb alakításai?

— Az első szerepemet a Bodnárnéban játszottam, én voltam a tékozló fiú. A szüleim is eljöttek, és nem ismertek föl. Mert mindig nyugodt gyerek voltam, sokat olvastam, és nem nagyon gondolták, hogy lesz merszem játszani. Bejelentettem otthon, hogy színészkedem, de nem igazán hitték el. Amikor vége lett az előadásnak, megkérdezték: melyik voltál te?

* A rendezéseiből mit emelne ki?

— Mondjuk, éppen a tavalyit, mert emlékezetes volt. Đorđe Lebović Az ezredik éjszaka című darabjában játszottam a főszerepet, Csíkos Dáviddal, és nagyon megragadott a szerep. Egyébként az előadásban nagyon jól éreztük magunkat mindketten. Dávid most sajnos elutazott külföldre, pedig ezt még szerettem volna megtartani.

* Hogyan választja ki a darabot, melyet színre szeretne vinni a társulattal?

— Ez érdekes kérdés. A darabok kiválasztására nekem elmegy az egész nyaram, mert körülbelül a nyár közepén kezdem olvasni a szövegeket. Komédiát nem adunk elő, viszont a Totya-szemlére készítünk rövid jeleneteket, kabarét. Az én színészeim komoly előadásokat szeretnek játszani, abszurd humort, fekete humort, keményebb drámákat. Ha rászaladok egy olyanra, amelyről úgy érzem, az én embereimre van írva, arra ráhajtok, gondolkodom rajta. Általában két-három darabot mutatok a színészeknek, hogy válasszanak, de igazából az én fejemben már megvan, hogy melyiket fogjuk színre vinni.

* Említette, hogy fiatalokkal is foglalkozik…

— Igen, nagyon büszke vagyok a kikindai Gézengúzokra, a Fejős Klára Általános Iskola felsős tagozatának diákjaira, a magyartanárnő vezetésével. Minden évben készítünk egy darabot, nagyon jó gyerekek, akik szeretnek színészkedni, és benne vannak mindenben. Ha azt mondom, gyerekek, köszönöm a próbát, rákérdeznek: már megyünk haza, nem próbáljuk el még egyszer?

Az idén a nagykikindai Egység Művelődési Egyesület lesz a házigazdája a Vajdasági Magyar Amatőr Színházak Találkozójának. Mivel a lelkes csapat tagjai már kétszer vállalták ezt a feladatot, pontosan tudják, mi vár rájuk, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a szemle jó hangulatban teljen el.