A Disney egyik legnépszerűbb rajzfilmklasszikusa 1991 után 2017-ben született újjá élő szereplős mozifilm formájában, folytatva a stúdió legújabb trendjét, mely A dzsungel könyvével egyszer már igazolta létjogosultságát. Emma Watson a tökéletes Belle. Az alkotás, apró hibákkal ugyan — melyek a moziverzióban csak furcsa hatást keltő pillanatok, tekintve, hogy a rajzfilm jelenetei jutnak eszünkbe rendületlenül —, de jól működik.

Elmondhatjuk, hogy Walt Disney találta fel a rajzfilmkarakterek márkává, branddé alakítását. Az egész birodalmát erre a koncepcióra építette. Az 1955-ben megnyílt Disneyland talán a legjobb példa erre. A gyerekek egy teljesen más kontextusban láthatták újra mesehőseiket: Miki Egeret, Hófehérkét vagy Plútót. Mintegy huszonhárom évvel ezelőtt A szépség és a szörnyeteggel a „márka átcímkézésének” egy új módját találta ki a megastúdió: a Broadway-musicalt, mely később Az oroszlánkirály esetében is működött. Most pedig megérkezett az élő szereplős mozifilm, mely 160 millió dollárral gazdálkodva, az 1991. évi animációs alkotás forgatókönyve alapján született meg.

Akkor is tetszeni fog, ha szeretjük az eredetit, és akkor is, ha hajlamosak vagyunk a nosztalgiára. Sőt még úgy is, hogy még sohasem láttuk az alapanyagot. Persze nehéz eldönteni, melyik verziót preferáljuk majd. Nem tudnám megmondani, hogy a rajzfilm vagy a mozifilm jobb-e, de talán nem is ez a lényeg. A szépség és a szörnyeteg elsőre inkább egy Tim Burton-alkotásra emlékeztet, és éppen az egyik címszereplő az, akinek a karakterét jelentősen megváltoztatták a film miatt. De ne rohanjunk ennyire előre. A képi világ tehát remek, Belle-ről pedig néhány perc után bebizonyosodik, hogy tökéletes erre a szerepre. Megtalálható benne a játékos pajkosság, a lelkesedés és az ártatlanság is, mintha egy ’60-as évekből itt ragadt ősmusical zöldellő hegyoldalon táncoló-éneklő hősnőjét látnánk, kellőképpen hozzáigazítva a mai néző elvárásaihoz. Bölcselkedő könyvmoly, aki a falu legfurcsább szerzete. Férjhez kellene mennie, mégis lekoptatja az udvarlókat.

A szörnyeteg viszont az a karakter, akin a legtöbbet csiszoltak a moziverzióban. Az első találkozáskor egy sötét, elemi erejű fájdalomtól szenvedő, elátkozott herceg benyomását kelti, aki biztos benne, hogy számára már semmi remény sincs. Egy szörnyű testben rekedt, morózus és reménytelenül romantikus figura. Sokkal több dimenziója van, mint elődjének. Még David Lynch tragikus története is eszünkbe juthat (Az elefántember). Mindebből talán jól látszik, hogy A szépség és a szörnyeteg nem éppen gyerekbarát alkotás. A „konyhai kellékek”, vagyis a mellékszereplők esetében pedig rendkívül erősen érzékelhető az az erőltetett törekvés, hogy a speciális effektusok minél tökéletesebbek legyenek. A dalok ettől függetlenül nagyon jól működnek, még úgy is, hogy néha beleszédülünk majd abba a gondolatba, micsoda megfeszített munkára is volt szükség a CGI-osztály részéről.

A szépség és a szörnyeteg mozifilmverziója kellőképpen különbözik az eredeti animációs filmtől, melyet nem feltétlenül kell ismernünk, hiszen az új változat önmagában is megállja a helyét. Ha viszont láttuk és szeretjük a rajzfilmet, akkor készüljünk fel rá, hogy akarva-akaratlanul folyamatosan össze fogjuk vetni az újjal. Néha meglehetősen középszerűnek érezzük majd a jeleneteket, az éneket, a táncot, a drámát — de higgyük el, ez nem Bill Condon rendező bűne. Egyszerűen arról van szó, hogy ami a rajzfilmben katartikus, az itt közepes, ami a ’91-ben készült moziban nagyon vicces, az itt inkább megmosolyogtató lesz. A helyzetkomikum alól pedig gyakran eltűnik a talaj.

Lehet, hogy a Disney-(h)őstörténetekből készült mozik egyelőre egy kissé ormótlanabbak az eredeti filmekhez képest, de az, hogy az új feldolgozás rekordbevétellel nyitott, csak azt bizonyítja, hogy az embereknek igenis szükségük van a klasszikusok újraértelmezésére. Vajon melyik lesz a következő?

Nyitókép: Imdb.com