Gutási Lukács felvételei

„Kit érdekel, hiszen ez a KMV!”

Tóth Johanna ilyennek látta a KMV-t 

— Az LII. Középiskolások Művészeti Vetélkedője ugyan véget ért, de az idén is elhozta a tavaszt, a lelkünkben pedig még mindig ott pezseg az érzés. Mindenkinek maradandó élményt nyújtottak az idei versenyen elhangzott produkciók, a zsűri, a szervezők, a fellépők és a közönség egybehangzó véleménye szerint ugyanis az idei KMV mezőnye az utóbbi évek legerősebbike volt. A rendezvény záróünnepségén, a vasárnapi gálán elhangzott előadások, önálló alkotások is erről tanúskodnak. A zsűri tehát igen nehezen tudott dönteni, és sajnos (kevés kivétellel) csak három embert emelhetett ki és díjazhatott. Szerencsére ez egyáltalán nem bátortalanította el a fiatal művészeket, az eredményhirdetés után is ugyanolyan fáradhatatlan jókedvvel barátkoztak, beszélgettek, szórakoztak együtt, díjtól és helyezéstől függetlenül. Oláh Tamásnak a gálaműsoron elhangzott szavaival élve, a KMV túlnőtt a versenyszerű jellegén, inkább egy közösség, egy nagy család, melyben mindenki jól érezheti magát. Nem az a legfontosabb, hogy ki milyen nyereménnyel távozik, hanem az, hogy minden év áprilisában egy helyre gyűlnek a vajdasági ifjú alkotók, megmutatják magukat — elsősorban egymásnak és nem mellékesen a zsűrinek. A diákok szemében levő csillogás, az öröm, mellyel a színpadra lépnek, szinte elfeledteti a tényt, hogy ez igazából egy vetélkedő. Akárkinek tettem fel a kérdést, hogy „Na, hányadik lettél?”, mindenki azt válaszolta, hogy „Kit érdekel, hiszen ez a KMV!” — talán ez tükrözi a legjobban azt, hogyan is élik meg a diákok ezt a pár napot. Bár az idei vetélkedőn is változatlanul töretlen volt a jókedv — az előző évekhez hasonlóan —, ez a KMV mégis sok szempontból különlegesnek mondható. Nemcsak a kimagaslóan színvonalas produkciók miatt, hanem mert az idén először a szervezők egy igen nagy gonddal szembesültek: a KMV hétvégéjén egyetlen szabad szállás sem maradt Óbecsén. Ezért az idén a résztvevőknek Törökbecsén kellett megszállniuk, és busszal, valamint taxikkal ingáztak a két helység közt, naponta csupán kétszer. A diákok és a szervezők egyaránt aggódtak, természetesen érthető okokból, hiszen nagy lélekjelenlétet, sok munkát és még több együttműködést igényel egy ilyen nagyszabású feladat teljesítése. Viszont, amint az utólag kiderült, az utaztatás, ingázás páratlanul gördülékenyen folyt, és semmilyen negatív hatással nem volt a résztvevőkre. Sőt, ebből is sikerült a legjobbat kihozni: a kicsit szomorkás, borús idő, a szállás távolsága összehozta az embereket — a színházklub, a színház előtere megtelt boldogsággal, nevetéssel, élettel. Mindenki együtt volt — a szó szoros értelmében együtt, és igazán érezhettük, mennyire fontos az, ami most történik: igazi ünnep ez, hiszen olyan csodálatos élményekkel lehetünk gazdagabbak, amelyek meghatározó, sorsfordító pontjai az életünknek. Mindenki közösen örül annak, hogy egymással tölthetjük időnket, jól érezhetjük magunkat, örök barátságokat köthetünk, és egy olyan közösséghez tartozhatunk, amely jövőre ugyanígy, ugyanilyen örömmel visszavár bennünket. Szívet melengető érzés volt azt is látni, hogy az esti koncerteken a tömeg szinte egy emberként táncolt, énekelte a kedvenc dalait, és élt a pillanat varázsával. Ez nem meglepő, a koncertek is kimagaslóak voltak. Pénteken Berta Csongorral, azaz bongorral tombolhatott együtt a közönség, utána pedig Nyári Ádám (AADM) lemezlovas örvendeztetett meg bennünket régi és új slágerekkel. Szombaton a KurtaUtca nevet viselő duó kalauzolt el mindenkit a Južni Vetartól egészen Slayerig, majd a Dynamite Dudes rock-, blues-, rockabilly- és countryelemekkel vegyített dallamaira koptathattuk a cipőnk talpát. A vasárnapi gálaműsoron Jerasz Anikó, a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke méltatta a KMV-t, és a legjobbnak ítélt műveken kívül alkalmunk nyílt meghallgatni a csongrádi (Óbecse testvérvárosa), megzenésített verseket előadó Tóth Katát, valamint Sóti Julit, a Sin Seekas énekesnőjét — gyönyörű hangjával sikerült elkápráztatnia minden jelenlevőt. Ezután pedig, sajnos, elkerülhetetlenül elérkezett a búcsú ideje. Fájó szívvel csomagoltuk össze a holminkat és a rengeteg élményt, emléket, melyet ez alatt a három nap alatt szereztünk, de mindezt annak reményében, hogy aztán jövőre visszahozzuk, kicsomagoljuk, és ismét megtöltsük egész Óbecsét nevetéssel.

„Szóval azt kérdezed, mi nekem a KMV?”

Szeles László gondolatai a KMV-ről, melyek körbekeringték a Facebook világát, és melyek több mint 4000 emberhez jutottak el.

— Ez talán az egyetlen hely, ahol nem röhögnek rajtam, ha ki van engedve a hajam, vagy ha össze van fogva. Na de a viccet félretéve: itt mindenki három napig hátrahagyhatja azt, amit otthon csinált, és mindenről megfeledkezve lehet együtt vagy még nyolcvan hasonló érdeklődési körű művésszel, költővel. Egyszer egy okos ember azt mondta: „A színésznek nem kell szakmát választania. A színész a színpadon lehet egyszer hentes, máskor asztalos. Lehet a hét királyság uralkodója vagy akár a hihetetlenül bonyolult ügy nyomozója.” Nos, ez alapján itt mindenki színész lesz egy kicsit. Otthon középiskolás diákok, egyetemista fiatalok vagy dolgozó felnőttek voltunk, de amint előkerül a halacskás póló vagy a hárombetűs kitűző, valahogy mindenki túllép ezen. Emlékszel? Végignéztük, ahogy egymás után mentek fel a tehetségesebbnél tehetségesebb fiatalok, és átadták magukat a művészetnek. Izgultak. De úgy nagyon. De tudod, mi igazából a KMV? Az a csillogás a fellépők szemében, amikor kiállnak a színpadra, és megáll egy pillanatra a világ. Beleadnak apait-anyait a produkcióba, és érzed, hogy amit csinálnak, szeretettel és szenvedéllyel teszik. Nekik a Középiskolások Művészeti Vetélkedője inkább szól a művészetről, mintsem a vetélkedőről. Ez nekem a KMV!

Néhány levezető gondolat

S hogy nekem mi tetszett igazán? Hogy a versenyzők például olyan szuper és konkrét építő tippeket kaptak a beszédművészeti zsűritől, amilyeneket már régen. Hogy mindenki topon volt, figyelt a másikra — szervezők ifikre, ifik szervezőkre, gyerekek ifikre, gyerekek gyerekekre, és még sorolhatnám. Hogy a KSZFV-n mindig minden előadás, beszélgetés telt házas volt — az egyik előadásra be sem jutottam. Hogy a KNV harmincadik alkalommal is népes volt. Hogy tíz új szervezőnk van. Hogy nem volt elég az egy óra a kerekasztal-beszélgetésre, és hogy nem volt elég nagy a terem a résztvevőknek. Hogy mindenkit érdekel a KMV sora s sorsa. Hogy... És már túl is léptük a 7000 karaktert.

Az biztos, hogy a rendezvény végére mindannyian nagyon kifáradtunk: ifik, régi motoros szervezők, versenyzők is. Bizonyította ezt az is, hogy — bár Oláh Tamás személyében hellyel-közzel gyakorlott nyilatkozók vagyunk — szombat este, amikor Maletaški Krisztina megpróbált leforgatni velünk három átkötő mondatot a F-esztelenre, nevetőgörcsöt kaptunk. De ahogy Tamás fogalmazott akkor, ez a fáradtság édes teher számunkra.