— Tekintélyes felmenőktől származom, és annak idején, amikor az őseim családot alapítottak, egy ismert nagyváros polgárai voltak. Főleg az anyáméknak volt jó hírnevük és elegendő pénzük ahhoz, hogy magasabb életszínvonalat engedjenek meg maguknak az átlagnál. Úgy tudom, az anyai nagyapám volt az utolsó közjegyző abban a korszakban, utána már másként kezdett működni a jog, a bíróságok. Kisiskolás koromban nagyon szerettem a nagyiék padlásán bóklászni. Ilyenkor a hatalmas ládákban összegyűjtött életmorzsák mellett furcsa könyveket is találtam, melyeket hiába lapoztam, a nyelvezetüket nem nagyon értettem. Ez volt nagyapám szakmai hagyatéka. Az új idők gyors változásokat hoztak a társadalmi életben, új szabályok, más rendeletek születtek, melyek igazgatták a lakosság életét.

Ahogy az már lenni szokott, a mi családunkban is akadt konkoly, nem csak búzavirág. Úgy tudom, hogy a nagyon jóképű nagyapának voltak görbe útjai, és egy ilyennek lett az eredménye egy kislány, akit a nagyapa sosem ismert el. Amikor a lány már nagy lett, azt mesélik, megfogadta, hogy nem hagyja nyugton a nagyapát, aki ezt a fenyegetést nem vette komolyan. A nagyszüleim állítólag szépen éltek, a nagymama nem hagyta, hogy a mendemonda feltúrja a családja életét. A nagyapa törvénytelen lánya közben nagylánnyá serdült — két évvel volt fiatalabb anyámnál —, és talán bosszúból választotta az örömlányok szakmáját, amit nem is titkolt. Az anyja nem ment férjhez, így nem volt a családjukban egy erős kéz, mely tartotta volna a gyeplőt. Mindenáron le akarta járatni a nagyiék családját. Piszkos történeteket gondolt ki, jelentős pénzösszegeket kért nagyapa nevére, melyeket sosem adott meg, de a nagyapának sem adta, hiszen nem is beszéltek. A család elhatározta, hogy másik városba költözik. A szüleim már egy bánáti településen ismerkedtek meg és kerültek össze. Aztán egyszer csak megjelent a városban a nagyapa törvénytelen lánya. Kíséretében volt az anyja és egy tíz év körüli kislány, akiről azt állította, hogy az apám lánya, akit még akkor nemzett, amikor anyát nem is ismerte. Persze, hiábavaló volt minden kísérlet, hogy észre térítsék a szakma hősét. Ő mindenkinek azt mesélte, azért mérte rá ezt az átkot a nagyapám és az apám, mert ő a testével keresi a kenyerét, és így neveli a lányát. Biztosan maga is tudja, hogy ha valamilyen szenzációs hír kel életre, az ma is felrázza még a legnyugodtabb környezetet is. Az én szüleim teljesen normális, átlagos emberek, akik harmonikus családi életet élnek. Apám egy rendkívül csöndes ember, aki a légynek sem ártana. Már akkor is tudtam, amikor megjelent a meséjével a nő — de ma már holtbiztos vagyok benne —, hogy az apám szereti és mélységesen tiszteli anyámat. A házasságuk példaértékű lehet minden pár számára, hogyan kell egymást becsülni éveken keresztül. A nagyapámat nagyon szerettem. Ő egy igazi úriember volt, még akkor is, ha esetleg szerette a nőket. Tudom, hogy soha senkinek nem ártott volna még véletlenül sem, hát még szándékosan.

Felnőtt lettem, férjhez mentem, és ennek a nőnek a történetét a családunk minden tagja úgy vitte magával, mint az árnyékát: nem tudtunk tőle megszabadulni. A sok hülye mesében annyi volt az értelmetlenség, hogy elhatároztam, felkeresem a „rokont”. Csak arra voltam kíváncsi, mit akar tőlünk: nevet, pénzt vagy mi a csodát. Hát jobb lett volna, ha nem avatkozom a „felnőttek” dolgába. Ez a nő az égvilágon mindent tud rólunk, talán még azt is, mikor térünk nyugovóra. Mintha láthatatlanul ott élne közöttünk. Tudja, mit mondott nekem? Hogy ne avatkozzak abba, amihez úgysem értek. Ő igenis a nagyapám lánya, ezt az anyja igazolja. A kérdésre, hogy ennyi év után miért nem kérte az apaság megállapítását, azt válaszolta, hogy nem akarja a tiszta múltú öreget besározni a halála előtt. Azt állítja, kénytelen volt a prostitúcióhoz mint szakmához fordulni, mert nem volt, aki fizesse az iskoláztatását. Ő a testével keresi a kenyerét, annyiért adja és annak, akinek akarja. Persze, az emberek lenézik, de ezzel számolni kell, ez ennek a munkának az átka. Azt mondta, tizenéves korában megesküdött a templomban, hogy megkeseríti az egész családom életét, amiért a nagyapa nem fogadta őt be. „Nem kell nekem sem a maguk pénze, sem a becses nevük. Amikor először feküdtem le pénzért, tudtam, hogy nem lesz könnyű életem, hogy a szakmának átka van. Ezért nekem már az is elégtétel, ha a nép azt mondja: na nézd csak a vén kujont, félrelép, de nem ismeri be.” Nekem ez elégtétel, mondja ő. Jó, elismerem, hogy ennek a szakmának átka van. De akkor hol van egy ember becsülete?