Az eseményt megelőző időszakról, az azt meghatározó folyamatokról, azok hatásairól és szerepeiről azonban gyakran megfeledkezünk. Az említett témákról dr. Pfeiffer Attilával, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történelem Tanszékének docensével beszélgettünk, aki abba is beavatott, honnan ered a történelem iránti szeretete, és mely korszakokat, kérdésköröket kutatja.

— A múlt iránti érdeklődésemet egészen az általános iskoláig vezethetem vissza. Már 5. osztályban megtetszett a történelem, de akkoriban még inkább a vallási, illetve mitológiai része. Ahogyan pedig jöttek az általános iskola felső osztályai, illetve a gimnázium, a különféle történelmi, számítógépes stratégiai játékoknak, a történelemversenyeknek, illetve nem utolsósorban tanáromnak, Wilhelm Józsefnek köszönhetően, eldöntöttem, történész, illetve történelemtanár szeretnék lenni. A gimnázium után Újvidéken be is iratkoztam a Bölcsészettudományi Karon történelem szakra, ahol aztán elvégeztem az általános, mester-, illetve doktori képzést. Kutatási területeimhez tartozik a magyar középkori és újkori történelem, a Habsburg Monarchia, valamint szűkebb értelemben a Bácska és a Bánát XVIII. és XIX. századi demográfiai, gazdasági és politikai történelme.

dr. Pfeiffer Attila

* Az 1790 és 1848 közötti időszakot a nemzeti ébredés korszakának, illetve reformkornak is nevezzük. Milyen folyamatok játszódtak le ebben az időszakban?

— A korszak nyitányaként mindenképp a nagy, francia, polgári forradalmat szoktuk említeni (1789—1799). Fontos esemény volt ez Európa történelmében, hiszen elkezdődött a hűbéri társadalom maradékainak felszámolása. A francia forradalmi eszmék elterjedésében Nyugat- és Közép-Európában nagy szerepük volt a napóleoni háborúknak (1799—1815), hiszen Napóleon Bonaparte seregei a fent említett polgári eszméket magukkal vitték az Atlanti-óceán partjaitól egészen Moszkváig. Természetesen ezek az ideák Magyarországon is terjedtek. Legjelentősebb képviselői 1790 és 1815 között Batthyány Alajos, Széchényi Ferenc, Vay József, Szentmarjay Ferenc és társaik voltak. Nekik köszönhetően terjedtek hazánkban a liberális, polgári eszmék, mint pl. a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezután a XIX. század ’20-as éveitől léptek a magyar történelem színpadára a magyar liberalizmus első képviselői, gróf Széchenyi István, báró Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc és mások. Ők voltak azok, akik megfogalmazták a feudális, magyar társadalom elmaradottságát a Nyugathoz képest, hangot adtak a középkori rendszer tarthatatlanságának, reformokkal szerették volna megvalósítani a társadalom, a gazdaság, a közlekedés, a magyar nyelv megújítását, korszerűsítését. E reformtábor formálódásának kezdeteit az 1825-beli országgyűléshez köthetjük. Széchenyinek és követőinek köszönhetően szavazták meg a Magyar Tudós Társaság létrehozását, ebből alakult ki a mai Magyar Tudományos Akadémia, mely az idén ünnepli fennállásának 200. évfordulóját. A ’30-as és a ’40-es években kezdtek megjelenni olyan liberális politikusok, mint Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Deák Ferenc. Ebben a korszakban fogalmazódtak meg a sajtószabadság, az alkotmányos monarchia eszméi, illetve 1844-ben a magyar országgyűlés a magyar nyelvet hivatalossá tette.

* Milyen délvidéki vonatkozásai vannak az 1848—1849-es forradalomnak? A térségben lejátszódó híres csaták milyen következménnyel jártak?

— Az 1848/49-es forradalomnak és szabadságharcnak egészen korán megmutatkoztak a délvidéki vonatkozásai, jobban mondva problémái. Két hónappal a pesti forradalom kitörése után a délvidéki szerbek Karlócán a nemzetgyűlésükön, a magyar országgyűlés által szavatolt 12 ponton és az áprilisi törvényeken kívül követelték a Szerb Vajdaság létrehozását, mely által egy délvidéki, szerb állam létezett volna a Magyar Királyságon belül. Az akkor még nem önálló Szerb Fejedelemség területéről ezrével beözönlő önkéntes szerb csapatok a délvidéki szerb testvéreiket segítve, mondhatni, le akarták választani a délvidéki területeket Magyarországról. Így a harcok már 1848 júniusában elindultak a Szerémségben, és július 14-én elkezdődött a majdnem egy évig tartó szenttamási ostrom, a magyar honvédek ugyanis csak 1849. április 3-án tudták megtörni a szerb csapatok ellenállását. Nem véletlenül kapta Szenttamás szerbül a Srbobran elnevezést. A délvidéki eseményeknél mindenképp meg kell említeni a Péterváradért folyt csatákat, mely város viszont egészen 1849. szeptember 7-éig magyar kézen maradt. Ez azért is érdekes, mert Görgey Artúr augusztus 13-án tette le a fegyvert az orosz hadsereg előtt. Itt röviden szólhatunk Újvidék pusztulásáról, hiszen 1849 júniusában a horvát sereg élén Jelačić bán veszélyeztette Péterváradot. Ekkor a várparancsnok ágyúztatni kezdte nemcsak a hajóhidat, hanem magát Újvidéket is. A bombázás és az ezt követő tűzvész miatt 2812 házból mindössze 808 maradt épségben. Az ismertebb csaták közül megemlíthetjük még a jankováci és a pancsovai csatákat 1848 második felében és 1849 elején, a kaponyai ütközetet Szabadka és Zombor közt, a tavaszi hadjáratot, mely során szinte egész Bácska a magyar honvédség kezébe került. Nem szabad elfelejteni, hogy vidékünkön zajlott a szabadságharc utolsó győztes csatája is 1849. július 14-én a Kishegyes, Szeghegy (Lovćenac) és Bácsfeketehegy közötti háromszögben, ahol sikerült ismételten és utoljára legyőzni Jelačić egységeit. Összességében azonban el kell mondanunk, hogy a magyarok és a szerbek között nagyon véres csaták és sajnos kölcsönös leszámolások is voltak, gondoljunk csak Temerin és Zenta példájára. A Rákóczi-szabadságharc után a magyar és a szerb nemzet között a Délvidéken az 1848—49-ben zajló események voltak a következő olyan történések, amelyek a két nép közös történelmének legsötétebb fejezetei közé tartoznak, és nincsenek még kellő tárgyilagossággal és tudományos módszerekkel feltárva, a teljes történelmi igazság fényében.

* Az eseményeknek milyen hatásai voltak a Habsburg Birodalomra? Vidékünkön milyen vetületeket hagyott maga után a forradalom és szabadságharc?

— A Habsburg Monarchiára nézve igen gyökeres változások következtek. Igaz, elfojtották a forradalmakat a birodalom más-más területein (Ausztria, Magyarország, Csehország, Lombardia), de nem semmisült meg az összes forradalmi követelés. A feudális rendi társadalom 1848—49 után teljesen megszűnt, megmaradt a törvény előtti egyenlőség és a közös teherviselés. Ez volt az első lépés a Habsburg Monarchia polgári átalakulásának útján, ám az önkényuralom korszakában (1849—1867) nem tudott politikailag, társadalmilag és főleg gazdaságilag úgy fejlődni, mint majd az Osztrák—Magyar Monarchia korszakában (1867—1914). Vidékünkön létrejött a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság új koronatartomány (1849—1860), mely viszont eléggé távol állt a szerbek 1848—49-es elképzeléseitől. A tartomány területén a szerbek nem alkottak nemzeti többséget, a Bánság élén maga a császár, I. Ferenc József (1848—1916) állt, a hivatalos nyelv a német volt. Összességében elmondhatjuk, hogy sem a szerbek, sem a magyarok nem voltak megelégedve az új közigazgatási egységgel a Délvidéken. Az etnikai összetételen a forradalom és szabadságharc számottevően nem változtatott vidékünkön, de a demográfiai növekedést évekre visszavetette. Az 1850-ből és 1857-ből származó népszámlálások megbízhatósága azonban kérdéses. Előbbi a Habsburg birodalmi érdekek és pontatlanságok miatt alábecsüli, utóbbi pedig a magyarság számának túlkompenzálása érdekében túlbecsüli a magyar népesség súlyát. Gazdaságilag azonban vidékünk fejlődött ebben az időszakban. A céhrendszer és a rendiség felszámolása után a gazdaság és a kulturális viszonyok is virágzásnak indultak a mai Vajdaság területén. Hogy csak egy-két példát említsünk: Verbászon 1855-ben épült az olajüzem, mely a mai napig létezik. Versecen 1859-ben sörgyár, két évvel később vágóhíd létesült. 1859-ben megalakult a városi zeneiskola, 1852-ben a tanítóképző (1871-ben megszűnt). Coronini gróf, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság kormányzója 1857-ben felavatta a Szeged—Nagykikinda—Temesvár vasútvonalat.