Ő maga is sportolt, és szívesen kipróbálná a síugrást egy kisebb gyakorlósáncon. Első írásában a palicsi Repülő Aligátor repülősklubot mutatta be. A Vajdasági Magyar Újságírók Szövetsége az idén neki ítélte oda a díját, nyomtatott sajtó kategóriában.

* Hogyan lett belőled sportújságíró?

— Azt hiszem, ez elég korán eldőlt. Már kisbabaként csak a sport érdekelt. A szüleim mesélték, hogy amikor kapcsolgatták a televíziót (az akkoriban létező öt-hat állomás között), és ráfutottak valami sportra, én hirtelen figyelni kezdtem, abbahagytam a sírást. Amint csatornát váltottak, megint sírni kezdtem. Ők nem szerették túlságosan a sportot, de észrevették, hogy engem megnyugtat és leköt. Valahol itt kezdődött, ennyire kicsi koromban, amikor még éppen csak állni tanultam meg a kiságyamban. S innentől kezdve csak sportot néztem, a mesék sem nagyon érdekeltek. Az első konkrét emlékem a ’84-beli, szarajevói téli olimpia. Óvodás voltam, néztem a megnyitót, és hogy ne kelljen óvodába menni, egy kicsit már „fájt a torkom”, a lázmérőt a radiátorhoz tartottam, lázasnak tettetve magam, így otthon maradhattam egy hétig, és követhettem az olimpiát. Szerintem én erre születtem. Tandi Lajos tanárunk a Pro Media újságíró-iskolában azt mondta, a sportújságíró egy külön állatfaj. Képes egész nap meccseket nézni, azokat elemezni, táblázatokat hasonlítgatni, latolgatni az esélyeket. 

* És azokról írni vagy sportolókat faggatni.

— Igen, bár előtte kommentátor szerettem volna lenni. Néztem a nagy öregeket, Knézy Jenőt, Gyulai Istvánt s a többieket. Próbálgattam is otthon, lehalkítottam a tévét, és meséltem, mit látok, de rájöttem, nem nekem való, hogy 90 percet beszéljek. Ekkor kezdtem el írni. Először a hajdújárási Teleinfóba, majd a Hét Napban megjelent egy felhívás, hogy újságírókat keresnek. Az első meghallgatáson elmondtam, hogy engem leginkább a sport érdekel. Erre azt a választ kaptam, kell egy jó sportújságíró, de másról is kell majd írnom. Hát azóta sajnos többször alakul úgy, hogy abból a bizonyos más témából van több, sportból kevesebb.  

* Te magad milyen sportot űztél?

— Gyerekként fociztam a többiekkel az utcában. Egyébként már akkor megesett, hogy kiálltam a pálya szélére, törtem egy kis gallyat, s azt a kezemben tartva kommentáltam az eseményeket: micsoda csel, óriási fejes, a labda alig pár centire a kapu mellett húz el…, stb. Két évet fociztam a Vinogradarban Hajdújáráson. Amikor az ifiktől kiöregedtem, abbahagytam, azóta csak hobbiként űzöm. 2003-ban elkezdtem lábtoll-labdázni. Ez olyan sportág, mint a tollaslabda, csak lábbal játszod. Tíz éven át voltam a hajdújárási csapat tagja, kijutottunk Marseille-be az Európa-bajnokságra, Bochumba az első Eb-re, Újszászon is voltunk az Európa-kupán. Röplabdáztam is amatőr szinten, és nagyjából ennyi, ami az aktív sportolást illeti.

* S mi az, amit szívesen kipróbálnál?

— A vizet nem szeretem, nem vagyok jó úszó, de a síelés érdekel, nagy szerelmem a síugrás. Nagyban nem merném kipróbálni, de egy kis, gyerekeknek való gyakorlósáncon szívesen.

* Tudom, hogy egy sportrajongó nem válogat, de van-e olyan sportág, amelyet unalmasnak tartasz, és nem követed aktívan?

— Megmondom őszintén, hogy a Forma—1-et nem szeretem. Gyerekkoromban még követtem, amikor Piqué, Patrese, Senna, Prost versengtek, akkor voltak izgalmas futamok. Utoljára hét-nyolc éve néztem, s akkor is csak a rajtot és a célba érést láttam, a többit átaludtam. A másik gond, hogy általában vasárnap vannak a futamok, amikor én kint vagyok a pálya mellett valami meccsen.

* Élőben meccset nézni egészen más. Biztosan sok emléked van, melyik volt a legmaradandóbb?

— Húha, nagyon sok van. Amikor a Debrecen labdarúgói a 2009—2010-es idényben bejutottak a Bajnokok Ligájába, s leverték a Levski Sofiát Pesten, azon a meccsen mi is ott voltunk. S az ezt követő három mérkőzésen is a Liverpool, a Fiorentina és a Lyon ellen. BL-meccset élőben nézni óriási élmény. Vagy amikor a Szeged kézilabdázói 2006—2007-ben bajnokságot nyertek. Szalai Attila kollégámmal mentünk, az újságírópáholy már megtelt, így egészen közel, közvetlenül a kapufa mellett kaptunk helyet. Ott voltunk a történések sűrűjében, nemegyszer a labda is odapattant hozzánk. 

* Nem vagy egy ideges típus, s a hangod sem emeled fel soha. Hogyan szoktál szurkolni?

— Mielőtt újságíró lettem, nagy szurkoló voltam. Ha nem a csapatom nyert, én is képes voltam hozzávágni ezt-azt a tévéhez. 1990-ben az akkori jugoszláv válogatott 11-esekkel kapott ki Argentínától a negyeddöntőben, pedig jobbak voltak a fiúk, na, akkor annyira mérges lettem, hogy kivágtam a nyitott ablakon az utcára a videójáték irányítóját. Szóval tudtam szurkolni, kiabálni, magyarázni a bírónak, a játékosoknak (azaz a tévének), hogy mit hogyan kellene csinálni. Amikor a helyi csapat mérkőzéseit néztük, ott is beszóltam, ha a bíró rosszul fújt. De amióta újságíró vagyok, vigyázok, hogyan viselkedem. Tudom türtőztetni magam. A szurkolói vér már csak belül forr bennem. 

* A nyáron két nagy esemény is lesz, az olimpia és a labdarúgó-Európa-bajnokság, ahová Szerbia és Magyarország is kijutott. Kinek fogsz szurkolni?

— Magyarországnak. A fiúk nem kerültek könnyű csoportba, de első körben nekik szurkolok. A szerb csapatról rossz véleménnyel vagyok, nem sok esélyt látok a továbbjutására, de neki is szurkolok, sőt a horvátoknak is. Szerintem aki Jugoszláviában cseperedett, annak ez természetes. Szétesett az ország, de én azóta minden extagállam csapatát követem, figyelem, és ha kell, szurkolok neki, legyen az foci, kosárlabda, vízilabda vagy más.

* A sport mellett valóban sok mindenről írsz, rengeteg faluriportot készítesz. Jólesik a változatosság, vagy szíved szerint csak sportról írnál, sportolókkal beszélgetnél?

— Amikor elkezdtem írni, teherként tekintettem a nem sporttal foglalkozó témákra, de ez azóta megváltozott. Akkor teher, ha hétvégén van egy esemény, és éppen akkor van egy jó mérkőzés is, melyet emiatt nem tudok megnézni. De szeretek eseményekre, falvakba járni. Mondjuk, a legtöbb helyen először mindig a sportról beszélünk, főleg, ha az interjúalany is szereti. (Nevet.) S azért engem elsősorban sportújságíróként ismernek Vajdaság-szerte.

* Janics Natasa, Lékó Péter, Mikler Roland, Mester Gyula csak néhány olyan név, akivel interjút készítettél. A nagyok közül kit kérdeznél, ha lenne rá lehetőséged?

— Ez nagyon jó kérdés. A kosarazók közül Toni Kukoč nemrég járt Belgrádban, őt szívesen kérdezgettem volna, gyerekkoromban sokat néztem a meccseit. A focisták közül most nyilván mindenki Szoboszlaival szeretne beszélgetni, s én sem utasítanám vissza a lehetőséget, de annak idején én még láttam Puskás Ferencet Budapesten egy Aranycsapat által szervezett tornán, ahol vendégként részt vett, na, hát ha vele lett volna lehetőségem beszélgetni egy hosszabbat, az szerintem életre szóló lett volna. Amire büszke vagyok, hogy Grosics Gyulával, az Aranycsapat Fekete Párducával és Szepesi Györggyel, az Aranycsapat tizenkettedik tagjával beszélgethettem, sikerült őket becserkésznem. És akit még szívesen kérdeznék, az Usain Bolt. 

* Szabadidőd van, vagy olyankor is meccset nézel?

— A sportújságíró természetesen szabadidejében is sportot néz, de én szeretek futni, kerékpározni, kint lenni a természetben, vagy nagyokat sétálni a barátnőmmel. Az állatokat nagyon szeretem, régen papagájokat tenyésztettünk, most gondolkodom rajta, hogy újrakezdjem.

* Van-e utánpótlás? Vannak-e olyan fiatalok, akik sportújságírással foglalkoznak?

— Nagyon rosszul állunk ezen a téren. Vannak nálam fiatalabb kollégák, de ők is már a harmincas éveik elején járnak. Ki kellene nevelni egy új generációt, mert ehhez valóban idő kell. Fel kell zárkózni, sok utánajárást igényel, hogy minden adat a fejedben legyen, szóval, ha valakit érdekel a sportújságírás, keressen meg engem bátran, szívesen segítek. Ezt csak alázattal, odaadással és fanatizmussal lehet csinálni. Ha csak egy kicsit szereted, az nem elég. Ha tudom, hogy sportnapom van, az ünnepnap számomra. Máshogy ébredek, más a kedélyállapotom, mert azt csinálhatom, amit szeretek. A sportújságírást én nem is munkának fogom fel, inkább élvezetnek. És soha nem tudnám megunni.