XVI. Késsel szaladgálni — neki szabad...
Talán két nap sem telt el az ítélet után, amikor az újságban azt olvastuk, hogy a sértettünket — aki állítólag életveszélyes sérüléseket szenvedett, a szakértők szerint pedig maradandó károsodást is, azonkívül sebészeti beavatkozáson is átesett — egy héttel az ítélet előtt lopáson kapták... Ez nagyon sok kérdést vethet fel, de a tények önmagukért beszélnek. Az első lopást egy bevásárlóközpontban követte el, a zsákmánya 1 liter bor volt, a fenyegetőeszköze pedig egy konyhakés! Az állítólag életveszélyes sérüléseket elszenvedett sértettünk — akit a tette előtt két héttel bocsátottak el a kórházból, és műtéti beavatkozást is végrehajtottak rajta — egyik kezében a borral, a másikban konyhakéssel autóról autóra szökkenve menekült a helyszínről. Kérdem én: ez hogyan lehetséges? Arra a következtetésre kell jutnom, hogy 1.: ezen a személyen bizony nem hajtottak végre műtéti beavatkozást (még vakbélműtétet sem); 2.: az említett személy nem szenvedett el olyan életveszélyes sérüléseket, ami miatt bennünket elítéltek.
A rendőrség gyorsan kézre kerítette, börtönbe zárta, de a vizsgálóbíró 48 óra után szabadlábra helyezte. Ez alatt az idő alatt már per is folyt ellenünk, a sértett 2 400 000 dinárt (35 000 eurót) követelt. Ilyen és ehhez hasonló kilengéseket követett el, de többnyire 30 nap után szabadon bocsátották... Semmi sem tud meggyőzni arról, hogy ez nem politikai nyomásgyakorlásra történt.
Mint később megtudtuk, a sértett édesanyja tagja volt a Szerb Radikális Pártnak, sőt az újvidéki irodájuk titkárnőjeként dolgozott. Ebben az időszakban Újvidéken a Szerb Radikális Párt gyakorolta a hatalmat, így nem volt nehéz véghezvinni a tervet. Ennek ellenére minden reményünk abban volt, hogy az ítélet nem válik jogerőssé.
Az ítélethirdetés előtt néhány nappal más érdekes dolog is történt. Az azóta megboldogult (akkor még jó erőben lévő) nagyapámat felhívta egy bizonyos személy (a nevét biztonsági okokból nem közlöm). Ő ebben az időszakban az Újvidéki Kerületi Bíróságon dolgozott írnokként, és azt mondta nagyapámnak, hogy ötünk közül hármunkat 2005. április 11-én (az ítélethirdetés napján) szabadlábra helyeznek, valamint hogy a legnagyobb büntetés 3 évig terjedő lesz. Az említett személynek betekintése volt a peranyagba, de azt ő sem tudta, hogy az ítéletet már annak kihirdetése előtt meghozták. A telefonbeszélgetésre az utolsó tárgyalási nap és az ítélet kihirdetése, azaz április 4-e és április 11-e között került sor. Amint azt azonban mindenki észrevette, ezen a napon (április 11-én) senkit sem helyeztek szabadlábra, és a legenyhébb börtönbüntetés is 10 év lett.
Közvetlenül az ítélet kihirdetése előtt az említett személy a bíróság folyosóján megállította a nagyapámat: „No, megvette a pezsgőt?” — kérdezte. Ő erre azt válaszolta: „Meglesz a pezsgő, csak jöjjenek ki!”. Mindenki tudja, hogy az ítéletet nem a bírói tanács hozta meg, hanem a vezető politikai körök. A bíróság feladata csupán annyi volt, hogy ezt nyilvánosan is kimondja. Morális, etikai és jogi szempontból azonban ez — ha a körülményeket vesszük figyelembe — nem mentesíti a bíróságot a felelősség alól, mivel a büntetőjog alapja az a törvényi rendelkezés, amelynek értelmében a bíróság FÜGGETLEN. (...)
Az ítélet burkolt üzenete: „Szerbet megütni halálos bűn”. Mert ilyen esetben teljesen mellékes az igazság, el kell ítélni, akár van, akár nincs bizonyíték. És lehetőleg drákói szigorral.
Mindenki tudja, hogy a bizonyítékok jogilag nem alapozták meg az ítéletet, ennek ellenére mégis meghozták.
XVII. A belgrádi börtönkórházban
Számos kérésem ellenére a börtönorvos nem volt hajlandó meghallgatni az egészségügyi panaszaimat. Az utóbbi időben nagyon fájt a gerincem, voltak napok, amikor alig tudtam járni, mégsem tettek semmit, egyáltalán nem érdekelte őket az egészségügyi állapotom. Másik irányban kellett hát elindulnom... Tudtam, hogy a börtönből nem jut ki a levelem az adott szervhez, ezért egy titkos csatornán juttattam ki, mégpedig a Helsinki Bizottság belgrádi irodájába. Nem is kellett sokáig várnom, érkezett is a válasz, melyben az állt, hogy ideiglenesen áthelyeztek a belgrádi börtönkórházba. A levelem tartalma szerint ugyanis az adott körülmények számomra felérnek a kínzással. Hamarosan át is helyeztek a belgrádi börtönkórházba, de a bíróság „húzás”-ának eredményeképpen — gumiszobába zártak!
(Vége)
Kedves Olvasóink!
Sorozatunk végéhez értünk. A temerini fiúk történetét feldolgozó könyv még nem került sajtó alá, mivel Horváth Árpád, a több évvel ezelőtt történt incidens egyik szereplője, a kötet szerzője még kiadót keres.
Sorozatunk szerzője a saját, szubjektív szemszögéből, a saját „változat”-ában mutatta be az évekkel ezelőtt történteket. Árpád összefoglalta mindazt, amit börtönévei alatt a társaival együtt átélt, és A sötétség árnyékában címmel kötet formájában szeretné megjelentetni. Lapunk ebből közölt hétről hétre részleteket. Noha a sorozat olvasóink körében népszerűségnek örvend, még sincs módunkban teljes terjedelmében közzétenni.
A regényben leírtak sok esetben nem tükrözték a szerkesztőség álláspontját.
Hét Nap szerkesztősége