XIII. Az ítélet – A nép nevében

Az utolsó egy hét lassan és feszültségben telt. Ez alatt az idő alatt Jácint Etelka ügyvédnő sokszor bejött hozzám a börtönbe. Kérdezgettem, hogy szerinte mik a kilátásaim, de ő csak a vállát vonogatta. Lényegében arra voltam felkészülve, hogy egytől három évig terjedő büntetést kapok. Ennyivel számoltam, annak ellenére is, hogy Budát meg engem el sem kellene ítélniük.
...és akkor még nem tudtam...!

Bevezettek bennünket a tárgyalóterembe, és bevonult a bírói tanács is. A bírónő nyilvános ítélethirdetést tartott, így a hozzátartozóink is jelen lehettek.
— Álljanak fel!
— A nép nevében! — szólt a bírónő.
A hangjából lehetett érezni, hogy nem lesz kedvező az ügyünkben meghozott ítélet. Elkezdte az indoklás lényegének ismertetését, vagyis az eset leírását. Természetesen nem úgy, ahogyan az valójában történt.
— A bíróság úgy döntött, hogy mindannyian bűnösek gyilkossági kísérlet bűntettében, ezért elítéli önöket. Éspedig:
— az elsőrendű vádlottat, Károlyi Mihályt 15 év letöltendő börtönbüntetésre,
— a másodrendű vádlottat, Verebélyi Attilát 10 év letöltendő börtönbüntetésre,
— a harmadrendű vádlottat, Buda Mátyást 11 év 6 hónap letöltendő börtönbüntetésre,
— a negyedrendű vádlottat, Vétkes Áront 11 év 6 hónap letöltendő börtönbüntetésre,
— az ötödrendű vádlottat, Szilák Imrét 13 év letöltendő börtönbüntetésre.
Megdöbbenve álltunk, nem akartunk hinni a fülünknek. Lehet, hogy nem jól értettük?! Összesen 61 év! De miért?! Fel nem foghattam...
A bírónő kisebb magyarázatot fűzött az ítélethez, de ennek akkor már nem volt jelentősége. Az ítéletet meghozták, a bíróság mindannyiunk vizsgálati fogságát meghosszabbította, majd bilincsbe verve két rendőr kíséretében a bírói tanács elé vonultunk, hogy aláírjuk a végzést. A bírónőn látszott, hogy nem tiszta a lelkiismerete, no de hogyan is lehetett volna az?!
A politikusok éljenezhettek — megszületett a drákói ítélet! A mi reményünk pedig egy pillanat alatt szertefoszlott. Mindmáig nem értem, hogy hogyan bírtuk elviselni ezt a hatalmas terhet. A sors által egy pillanat alatt váltunk kegyvesztetté...
Sokszor tettem fel magamnak a kérdést: MIÉRT? A választ azonban sosem találtam meg rá, pedig annyira kerestem-kutattam azt a valaha elkövetett bűnömet, amelyért a mindenható így megbüntetett.
Mindenki meg volt győződve arról, hogy ezen a bizonyos április 11-ei napon szabadulok.
A cellatársaim nem akartak hinni a fülüknek. Én csak eléjük dobtam a végzést, hátat fordítottam nekik, majd  hanyatt vágtam magam az ágyon. Sokáig bámultam egy pontba, és csak egy dátum járt a fejemben — 2014. június 26-a. A gondolat nem hagyott nyugodni.
Múltak a napok, de én egy pillanatig sem tudtam másra gondolni. Az érzés, ami eltöltött, elmagyarázhatatlan, szavakkal leírhatatlan volt — talán a mérhetetlen csalódás a jó kifejezés. A szerb média alig várta az ítélethirdetést, és másnap minden újság, televízióállomás a rólunk szóló „exkluzív” híranyaggal volt tele. Egy pillanat alatt megváltoztatták, derékba törték az életünket, de a legfájóbb talán nem is ez volt. Sárba tiporták az igazságot, az emberi jogot, a józan észt, azaz minden törvényességet. Ez az ítélet precedensértékű volt. Ilyet a Tito-éra óta még nem hozott a szerbiai „igazságszolgáltatás”. Nem egész három hét után megérkezett írásos formában is az ítélet. Ez állt benne: „Az ítélet ellen 15 napon belül lehet fellebbezni Szerbia Legfelsőbb Bíróságán”.

XIV. A fellebbezés

(...) Cellatársaimmal együtt nekifogtunk az ítélet áttanulmányozásának, és számtalan törvénytelenséget fedeztünk fel benne. Nem értettük, hogy a vádiratban, a DNS-vizsgálatokban, véranalízisekben, a sérülésekről szóló orvosi véleményekben előforduló szabálytalanságok és az eljárás során elkövetett számos súlyos hiba ellenére hogy is jöhetett létre ilyen ítélet. Nem beszélve a nem létező bizonyítékokról, vagy a létezőkről, amelyek nem voltak személyre szabottak. Az ítélet a kollektív bűnösség elvére épült. Azokban a perekben született ítéletek viszont, amelyek nem a vádlott, hanem politikai vagy kisebbségi csoportok ellen irányulnak, jogi szempontból megengedhetetlenek. Megértettem: koncepciós per született, és ez még csak a meghurcoltatás kezdete. Még mindig élt bennem azonban a remény, hogy a másodfokú eljárás hatályon kívül helyezi ezt a precedensértékű, szégyenteljes ítéletet. Kilenc hónap alatt lefolytatták a tárgyalást (...)
A Legfelsőbb Bíróságnak címzett fellebbezésemet 2005. május 25-én adtam át. Mint később megtudtam, mindannyian fellebbeztünk az ítélet ellen. Ki egyénileg, ki az ügyvédje által, sőt még az ügyész is! Ő a büntetés súlyosbítását kérte. No vajon miért?

(Folytatjuk)