Nehézkesen kezdődött a „tárgyalás”. A bírónő elkezdte az alaptalan vádakra, feltevésekre épülő vádirat felolvasását. Semmi sem indokolja, hogy bárki is meg akarjon ölni valakit, akit előtte sohasem látott. A gyilkossági kísérlet vádja érthetetlen volt számunkra, hiszen ahhoz szándék szükséges — esetünkben pedig az nem volt.
Két lehetőség állt fenn: az ügyészség átminősíti az ügyet és átírja a vádiratot, vagy pedig eláll a vádirattól, azaz szabadon engednek bennünket. Az ügyészség részéről ez mégsem történt meg. A bírónő elrendelte, hogy mindenkit — az elsőrendű vádlotton, Károlyi Mihályon kívül — vezessenek ki a tárgyalóteremből. Négyünket visszavezettek a kis rácsos cellába, ahol egy széken kívül semmi egyéb nem volt. A nap hátralevő részét ebben a cellában töltöttem. Ezen a tárgyaláson kedves barátomat, Buda Mátyást hallgatta meg a bíróság. Délután fél három körül szállítottak vissza bennünket a kerületi börtönbe.

XI. Én szerb vagyok, nekem hihettek...

Elérkezett november 29-e. Három rabszállítóval és 10 rendőr kíséretében szállítottak bennünket az Újvidéki Kerületi Bíróságra, rém idegesítő szirénázás közepette. Ismét azokba a szűk cellákba zártak bennünket, és még az ügyvédekkel való kontaktust is megtiltották számunkra. Eljött a vallomásom ideje. A tárgyalóteremben hárman voltunk, én és a vádirat szerinti első- és a harmadrendű vádlott: Károlyi Mihály és Buda Mátyás. Kisétáltam az emelvény elé, ahol egy mikrofon helyezkedett el. A levegőben szinte érezni lehetett a pokol keserű, fanyar ízét. Ilyet még sohasem éreztem, ennyire rossz előérzetem még sosem volt, de fel kellett vennem és vinnem a keresztet. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de nem volt más választásom. A szokásos kérdésekre adott válaszok után igyekeztem mindenki számára kedvező válaszokat adni, vallomást tenni — mint utóbb kiderült, kisebb-nagyobb sikerrel. A bírósági tanácsnak az én, a többi vádlott és a tanúk vallomása nem sokat jelentett, előre meghozott koncepciós ítéletről volt ugyanis szó. Igaz, akkor, 19-20 éves fejjel azt hittem, hogy fény derül mindenre és kiengednek bennünket. Sajnos, sok minden nem úgy történt, ahogyan azt szerettem volna. He ennyi idő távlatából belegondolok az egész eljárásba és a történtekbe, látom és tudom, hogy egy ördögi körbe kerültünk, és annak az áldozatai lettünk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egyesek tudatlanságuk miatt még segédkezet is nyújtottak ehhez, akkor rájövünk: „hóhéraink”-nak lényegében nem is volt nehéz dolguk. Mi ketten — akik mindig is kitartottunk és sose adtuk fel — tudtuk, hogy harcolni kell.
Számtalan kérdésre kellett válaszolnom — mind az ügyvédek, ügyészség, mind pedig a bírói tanács kérdéseire. Fogalmam sem volt, hogy ez meddig tarthatott, csak egy dolgot — számomra apróságot, de bajtársamnak/barátomnak ez a tény nagyon sokat jelentett. Így hát ügyvédje, Lalić Boško kérte a szembesítésünket, amit a bírói tanács helyben is hagyott.
Kiálltunk hát egymás elé, a bírói tanácsnak oldalt. Egymás szemébe kellett néznünk, és ő feltett egy kérdést nekem:
— Igaz az, hogy én húztalak el a sértettől, amikor te és Károlyi Mihály (elsőrendű vádlott) utána szaladtatok? — kérdezte.
— Igaz! — válaszoltam.
Ez végtére is igaz volt. A sértettre nézve az előzmény nem voltak szép, de tény, hogy az egész incidenst ő provokálta ki.
Ami az Újvidéki Kerületi Bíróság büntetőtanácsa előtti vallomástételemet illeti, a magam részéről befejeztem — de ezzel még nem volt vége. Utánam Vétkes Áron következett (negyedrendű vádlott), őt követte Szilák Imre, aki egyben az utolsó vádlott is volt. Az ő kijelentéseiknek adott a bírói tanács a legnagyobb létjogosultságot. Kettőnk vallomását — az enyémet és Buda Mátyásét — a bíróság nem vette figyelembe, mint ahogy a tanúk kijelentéseinek sem adott semmilyen létjogosultságot, ha ugyanis ezt megteszik, a vizsgálat is máshogyan zajlik. Sajnos nem így történt.
A bírói tanács a következő tárgyalást december 30-ára tűzte ki.

(Folytatjuk)

Kedves Olvasóink!
Hamarosan sorozatunk végéhez érünk. A temerini fiúk történetét feldolgozó könyv még nem került sajtó alá, mivel Horváth Árpád, a több évvel ezelőtt történt incidens egyik szereplője, a kötet szerzője még kiadót keres.
Sorozatunk szerzője a saját, szubjektív szemszögéből, a saját „változat”-ában mutatja be az évekkel ezelőtt történteket. Árpád összefoglalta mindazt, amit börtönévei alatt a társaival együtt átélt, és A sötétség árnyékában címmel kötet formájában szeretné megjelentetni. Lapunk ebből közölt hétről hétre részleteket. Noha a sorozat olvasóink körében népszerűségnek örvend, még sincs módunkban teljes terjedelmében közzétenni.
A Hét Nap fontosnak tartja olvasói tudomására hozni, hogy a regényben leírtak sok esetben nem tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Hét Nap szerkesztősége