Jó persze, hogy külön intézmények foglalkoznak nálunk a nemzetiségi kisebbségek helyzetével, hogy törvények és más előírások szabályozzák jogainkat s azok tiszteletben tartását. Ha látjuk is, hogy a valóság és a törvények között igen nagy a különbség, biztató, hogy a társadalom törődik velünk s néha intézkedik is jogaink érvényesítése érdekében. Nemcsak nálunk, több más országban is elégedetlenek a kisebbségek helyzetükkel, s ha országonként más-más is a helyzet, általában elmondható, hogy közmegelégedést kiváltó megoldással nem találkozunk. S a mai Európában, a nemzeti államok Európájában erre nincs is lehetőség talán.
Neveltetésünkből, felfogásunkból következik nyilván, hogy a nemzeti államok ,,államalkotó nemzetei' (magyarok, szerbek, szlovákok, románok, horvátok stb.) természetesnek veszik, hogy saját államukban ők az urak. Ahogy a másik államban mások, s ebből következik, hogy ők maguk írják elő az állami és társadalmi élet szabályait, anélkül, hogy azokba más nemzet tagjai beleszólhatnának. Ez, ugye, együtt jár a nemzeti szuverenitással. Persze az államok, a nemzetiek is, tömörülhetnek különféle alapon lazább vagy szorosabb közösségekbe, közösen kialakíthatják az együttélés szabályait, amelyekhez a tagállamoknak tartaniuk kell magukat. Vonatkozhatnak ezek a kisebbségek helyzetének szabályozására is. Elméletileg ez bizonyos esélyt nyújt. A kisebbség így nincs teljesen kiszolgáltatva az uralkodó, a többségi nemzet kénye-kedvének, beleszólhat a dologba a nemzetközi közösség is. Elméletileg. Az elmélet és a gyakorlat közötti szakadék azonban ezen a téren sem lebecsülendő.
A nemzeti állam jellegéből következik, hogy ott az ,,államalkotó nemzet'-hez nem tartozók kisebbségnek számítanak, tehát nem kerülhetik el, vállalniuk kell a kisebbségi sorssal járó hátrányokat. Az európai nemzetek államalakulatainak jellegéből következő s a hátrányos megkülönböztetés enyhítésére irányuló intézkedések itt-ott valóban javítanak a kisebbség helyzetén, lényeges fordulatot azonban nem hozhatnak.
Tehát a hozzánk hasonló környezetben élők számára már semmi esély sincs, bele kell törődniük, hogy kisebbségben kell élniük? Nagyon hosszú az út odáig, de mintha ilyen távolból is látszana már, hogy ami a végén vár, a régiók elképzelt Európája a legjobb esélyt kínálja a kisebbségi csapda elkerüléséhez.
A régió nem állami képződmény lenne, tehát nem egy nemzet tagjai tartanák saját hazájuknak, hanem az adott területen lakó különböző nemzetiségű polgárok alakítanák ki az együttélés szabályait az Európai Parlament által megszabott keretekben. Egy-egy régió területe -- mint a nálunk most alakuló is -- több állam részeiből tevődne össze, de önkényesen egyik sem gyakorolhatna rá befolyást, a régió polgárainak szabad akarata érvényesülne az EU normáinak megfelelően. Nem lenne hát államalkotó nemzet, sem államnyelv, egyszerűen az európai polgárok régiója lenne.
A mindenféle nacionalista őrület mostani dominanciájának idején nehéz elképzelni, hogy egy ilyen elgondolás akár az unokáink idejében is valósággá váljon. S akik rokonszenvesnek tartják, azok között is nyilván nem egy olyan akad, aki szerint idealista ábrándozás csupán, s az is marad mindörökre, s valóban meg lehet érteni azokat is, akik Európát csak mint a nemzeti államok közösségét tudják elképzelni, de talán mégis igaz a mondás, hogy aminek volt kezdete, annak lesz vége is. S ez a nemzeti államokra szintén vonatkozik. Vagyis: a történelmi fejlődés egy pontján ezek azért jöttek létre, mert jobban elősegítették a fejlődést, mint az akkor uralkodó (feudális) alakulatok. Mi sem lenne természetesebb talán, mint hogy most, amikor több vonatkozásban gátolják az új áramlatok kibontakozását, letűnjenek a történelem színpadáról átengedve helyüket a mai kor követelményeinek megfelelőbb formáknak.
Persze, nehéz előre látni a történelmi változások irányát és ütemét, de akármilyen távolinak vagy lehetetlennek látszik is még a régiók Európája, előnyeiért megérdemli, hogy a változások folyását az irányába próbáljuk terelni.