* Néhány héttel az év vége előtt hogyan összegezné a 2016-ban történteket?

— Az elmúlt évet három periódusra osztanám. Az első a talpra állás, az önmeghatározás periódusa, amikor a Magyar Mozgalom definiálta önmagát, és megpróbálta meghatározni a terveit a közösségi politizálás és a közélet vonatkozásában is. A második a választások időszaka, ez egyrészt a kampányból, másrészt a választásból és annak eredményéből áll. A harmadik pedig az azóta eltelt időszak, amióta elkezdett működni az új hatalom.

Az első szakasz sikeres volt annak fényében, hogy sok ember — köztük sok értelmiségi — állt az alapítók által meghirdetett célok mögé. Megpróbáltunk párbeszédet kezdeményezni azokról a problémákról, amelyek szerintünk 2014 óta egyre intenzívebben voltak jelen a magyar közösségben: a túlzott centralizáció, az egyszemélyes döntéshozatal, a kirekesztés bizonyos formái, a sajtó- és szólásszabadság beszűkülő tere, a párt alapú foglalkoztatás előretörése… Személyesen is kifejeztem szándékomat, és az MM hivatalosan is többször jelezte, hogy tárgyalni kívánunk ezekről elsősorban a VMSZ elnökével és vezetőségével, hiszen egyértelmű, hogy a VMSZ a közösség legtámogatottabb politikai ereje, és mi, mint civilek, a párbeszédet tartottuk megoldási lehetőségnek. Hamar bebizonyosodott, hogy ez a párbeszédre való hajlam egyoldalú, így az is kiderült, hogy az egyetlen lehetőség az eszmék életben tartására, ha indulunk a választásokon mint egy magyar alternatíva, ezáltal lemérjük, hogy vajon mi gondoljuk-e rosszul, hogy bajok vannak a közösségi érdekérvényesítés világában, vagy mások is így látják.

A következő időszak a kampány ideje, akkor már a VMDK-val közösen úgy döntöttünk, hogy ahol csak lehet, részt veszünk a választásokon. Mint ismeretes, egy csalássorozat eredményeképp országos szinten csak 9000 aláírást sikerült beadnunk, és azzal nem tudtunk elindulni, de a többségében magyarlakta önkormányzatokban és tartományi szinten is elindultunk. A kampány számomra nagyon fájdalmas volt. Nem azért, mert sok volt a munka, vagy mert hátrányos helyzetből, pénz nélkül kellett végigcsinálnunk a folyamatot elenyésző médiakísérettel egy sok pénzzel gazdálkodó és támogatott VMSZ ellen. Már előtte is tudtuk, hogy így lesz, de fontosnak tartottuk, hogy megjelenjen egy magyar alternatíva, hogy az általunk meghirdetett eszmék mögé odaállhassanak az emberek. A választások eredménye az lett, hogy ahol elindultunk, ott mindenütt szereztünk képviselőket. Bebizonyosodott, hogy az MM—VMDK-nak van egy valódi támogatottsága, de az is, hogy a magyarok többségét nem tudtuk magunk mögé állítani. Ez tehát az érem két oldala: kiderült, hogy a szavazó magyarok 15-20 százaléka az MM—VMDK-ban ismerte fel azt a politikai erőt, amelytől az érdekképviseletet várja, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok 50 százaléka még mindig a VMSZ és a koalíciós partnerei mögött áll.

* Ilyen eredményre számított?

— Amikor elkezdtük, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyen pénzügyi feltételekkel, ilyen médiaviszonyok közepette mi több szavazatot kapjunk, mint a VMSZ. Még a legoptimistább elképzeléseimben sem gondoltam, hogy ez lehetséges. Viszont a választási eredmények inkább az alsó határát súrolják az előrejelzéseimnek. Én 15-30 százalék közé „lőttem be” az eredményeinket, és végül 18 százalék körül végeztünk, ha a tartományi listát vesszük alapul. Eléggé „tarka” kép alakult ki. Azt például elképzelhetőnek tartottam, hogy Szabadkán esetleg több szavazatot kapunk, mint a VMSZ, de nem így lett. Sok szavazóhelyen többet kaptunk, de összességében nem. A tömbben körülbelül 1:2 arányban szerepeltünk, ahol elindultunk, viszont beigazolódott, hogy a szórványban az MM nem tudott gyökeret ereszteni. Tehát egészében véve a tömbön kívüli területen múlt, hogy nem a felső határát értük el a várt eredménynek. A kérdésre válaszolva: a választási eredmény az elvárásaimon belül volt, de reménykedtem benne, hogy szorosabb lesz. A tartományi parlamentbe 2 képviselőnk jutott be, a VMSZ-nek 6, az optimista elvárásaim szerint ez az arány 5:3 lett volna.

Történt, ami történt, levontuk a következtetéseket. A választások utáni időszak azzal kezdődött, hogy megalakultak a képviselő-testületek helyi és tartományi szinten is, kialakult a hatalmi többség. Nem ért bennünket váratlanul, de meglehetősen abszurd helyzetek alakultak ki, különösen a helyi önkormányzatok szintjén: a tömbben, ahol a VMSZ az MM-mel közösen egy biztos magyar többséget alakíthatott volna ki a magyar választópolgárok korrekt érdekképviselete érdekében, egy felülről jövő parancsra mindenhol a Szerb Haladó Párttal szövetkezett helyileg, ezzel az MM mindenhol ellenzékbe szorult. Ez egyrészt relaxáló számunkra, mert szabadon tudjuk képviselni a polgárok érdekeit — nem köt bennünket semmilyen koalíciós kényszer. Másrészt viszont az ember a hatalommal járó előnyöktől is elesik: a pénztől, a bizonyítási lehetőségtől, a foglalkoztatástól, a befolyástól stb. A polgároknak most maguknak kell eldönteniük, hogy ennek az erőltetett VMSZ—SZHP hatalomnak melyek a konkrét eredményei. Ez a koalíció azzal lett ideologizálva, hogy majd nagyobb támogatások érkeznek az önkormányzatokba a tartományi és a köztársasági költségvetésből. Ehhez képest eddig azt láttuk, hogy az önkormányzatoktól — parlamenti döntéssel — elég nagy összeget vontak meg, valamint hogy sok magyar embert váltottak le a tisztségéből azért, hogy a SZHP emberei funkcióhoz jussanak. Ez az ár, melyet a magyar közösség fizet ezért a koalíciós kényszerért. Meglátjuk majd, amikor időnként mérlegelünk, hogy ez kinek érte meg: hogy egy magas rangú VMSZ-esnek igen, azt elhiszem, de hogy a magyar közösségnek megérte-e, erre majd csak mélyebb elemzések adhatják meg a választ.

Még az jellemezte ezt a posztválasztási időszakot, hogy Csonka Áron képviselőtársammal nagyon aktívan politizálunk a tartományi képviselőházban mint ellenzéki parlamenti képviselők. Ezzel próbáljuk annak a 17 000 embernek az érdekeit szolgálni, aki bennünket oda beválasztott. Úgy gondolom, eddigi munkánkkal tekintélyt harcoltunk ki magunknak, és több képviselő jelezte, hogy szeretne velünk közös csoportot alakítani, amire november 2-án került sor. Én vagyok a frakcióvezető. Alternatíva a Vajdaságért — Magyar Mozgalom — VMDK néven politizálunk a képviselőházban ellenzékként. Megpróbáljuk a konstruktív ellenzékiséget kombinálni a szakmaisággal és egy következetes magyar érdekérvényesítéssel. A figyelemfelkeltés szempontjából eddig sikeresek voltunk, aktívak vagyunk, és úgy érzem, az új frakcióval bővülnek majd a lehetőségeink. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ne csak a könnyebb munka érdekében fogjunk össze, és a megkötött szerződésünk nagy része a mi programunkon alapszik. A puding próbája az evés, idővel az emberek majd eldöntik, mennyit és hogyan teljesítettünk, mennyire vagyunk „vajdasági” és mennyire vagyunk alternatíva.

Fontosnak tartom azt is megemlíteni, hogy a legszomorúbb tapasztalatom a választások utáni időszakban ért: egy óriási bosszúhadjárat kezdődött el a magyar közösségen belül. Arra még nem volt példa, hogy hatalmon lévő magyar emberek magyar embereket üldözzenek a véleményük miatt, mi ennek vagyunk az elszenvedői és tanúi. Tucatnyi dokumentált példával tudjuk igazolni, hogy a VMSZ csúcsvezetői — elsősorban a nemzeti tanács és az önkormányzati tisztségek által — boszorkányüldözést folytatnak az MM tagjai ellen. Akihez el tudnak érni, az elveszíti a munkáját, az egzisztenciáját, családok kerülnek kilátástalan helyzetbe. Érdekes, hogy itt nem olyan emberekről van szó, akik aktív mozgatói és reflektorfényben lévő vezető személyiségei az MM-nek — habár erre is van példa: Kókai Péter, az MM társelnöke felmondást kapott a Magyar Szóban úgy, hogy előtte hét évig ő volt az első embere —, hanem olyanok is létbizonytalanságba kerültek — kizárólag azért, mert kritizálni merték a VMSZ-t vagy annak elnökét —, akik nem meghatározó emberek az MM-ben. A legnagyobb tisztogatás a Magyar Szóban volt, ahol csaknem tíz ember veszítette el a munkáját a véleménye miatt, de ugyanez megtörtént a Pannon RTV-ben is, továbbá iskolákban, kulturális és tartományi intézményekben. Szomorú, hogy egy ilyen bosszúhadjáratnak vagyunk a célpontjai, az egypártrendszer óta ilyesmire nem volt példa. Ami viszont biztató, hogy az MM tagsága jóformán megrendíthetetlen, az emberek ilyen nyomás alatt is vállalják a véleményüket. Ebből számomra nem az következik, hogy milyen jó a harc, és már alig várom, hogy mi kerüljünk hatalomra, majd bosszút álljunk, hanem az, hogy semmi sem helyettesítheti a párbeszéden alapuló megoldáskeresést. Rossz út a leszámolás. Mi olyan közösség vagyunk, amely végveszélyben van, és ami most ebben a helyzetben történik, az egy önpusztító folyamat része.

* Akkor ez a jövő?

— Amivel ezt az évet befejeztem, azzal kezdem a következőt: a tucatnyi elszalasztott lehetőség ellenére is azt gondolom, jobb, ha jövőre elindul a párbeszéd, mint ha folytatódik ez az önpusztítás. Csodát várok, valamit, ami józanító erővel bír: most, amikor a választás előtt elhangzott súlyos szavak, tettek lassan a jótékony feledés homályába merülnek, talán megteremtődik a lehetőség a párbeszédre. Sajnálom, hogy legutóbb is — alig néhány hete — egy határozott nemet kaptunk Pásztor Istvántól, de remélem, ha még sokszor elmondom, hogy a párbeszédnek nincs más alternatívája a közösségen belül, akkor ez a kétszeres tagadás — mint a matematikában — egyszer majd igenné válik.

A nyitóképen dr. Korhecz Tamás (Szabó Attila felvétele)