Alan Parker angol rendező szerint sosem az alkotót kell hibáztatni, ha valaki egy film láttán öngyilkosságot kísérel meg. Ilyenkor szükséges megvizsgálni, melyek azok a tényezők, amelyek arra ösztönözhetnek bárkit is, hogy eldobja magától az életét. Sosem szabad összemosni a valós erőszakot a vásznon történő brutalitással. Egy jó vizuális munkában az élet kioltásának is mély mondanivalója van, még akkor is, ha a felvevőgép lencséjén keresztül mindez csupán öncélú semmitmondásnak hat. Kitűnő példája lehet ennek Quentin Jerome Tarantino munkássága, aki a vérfolyató vérontás legnagyobb mestere.

A celluloidra rögzített munkáiban meghatározott elvek alapján öl. Sajátos kézjegyének alapeleme a kijózanító, avagy gondolatébresztő gyilkolás, amit törvényszerűen a látványos mozivérengzés követ. Az első megléte azért fontos, hogy a néző is érezze, a megtorlás szükségszerű, ám végül ő maga is elszabadul, és vérmezővé változtatja a vásznat. Számára a bosszú intézménye is egyfajta kifejezőeszköz, amivel saját belső frusztrációit éli ki. Olykor a valóságot is kifordítja önmagából, így vezeti be a nagyérdeműt saját kis világába, ahol minden mindennek ellentmond. Nála csak az a biztos, hogy egy adott pillanatban lőni fognak.

Hősei életkoruk szerint igencsak közel állnak hozzá, a gazfickók pedig legtöbbször középkorú fondorlatos férfiak, akiknek megnyerő személyisége mögött gonoszság lakozik, mely az őt és édesanyját magára hagyó apában gyökerezik. Ennek tükrében hangsúlyozta oly sokszor, hogy az idilli családmodell nemléte, valamint felsőfokú végzettségének hiánya miatt mesterei a régmúlt kor mozimágusai voltak. Olyan képíróóriásokról van szó, mint Sergio Leone vagy Howard Hawks, akiket a nehéz időkben szinte családtagjainak tekintett. Elmondása szerint őt a hetedik művészet formálta emberré. Tizenévesen még mozikban söprögetett, fizetségül pedig nem kért egyebet, mint hogy végignézhesse az esti előadást. Olykor még a korhatáros vetítésekre is beszökött. A húszas éveinek elején egy videokölcsönzőben kapott állást, ahol aztán végigrágta magát a raktáron lévő összes kópián.

A múlt század hatvanas és hetvenes éveinek felnőtt vérmeséi foglalkoztatják igazán. Az ötleteit kíváncsi kísérletezés útján valósítja meg, de gyakran előfordul, hogy a kinematográfia nagyjaitól kölcsönöz bizonyos beállításokat, kameramozgásokat. A kép kompozíciójának megalkotásában azonban mindig az ösztöneire hagyatkozik. Az írás művészetét is kedvenceinek párbeszédeiből leste el. Egy-egy vetítés után a filmszínházban látott jelenetek szövegét fejből leírta. Amit nem tudott pontosan felidézni, azt a maga soraival helyettesítette, és a végén azt vette észre, hogy kizárólag a saját gondolatait vetette papírra. Szerinte egy szépen megterített vacsoraasztal, egy koszos útszéli bisztró vagy akár egy gépjármű hátsó ülése is kiváló helyszíne lehet a világmegváltó eszmék megvitatásának. Amikor egy szövegkönyve elkészül, akár abba is hagyhatná az alkotás folyamatát, hiszen történetei könyvként is megállnák a helyüket. Bevallása szerint hiú természete arra ösztönzi — minden egyes kész szöveg újraolvasása közben —, hogy az anyagból valami igazán elképesztőt forgasson. Egy érdekes alak megteremtésekor sosem az ösztönzi, hogy egy neves színészt nyerjen meg magának a szerepre. Elsősorban a papíron létező teremtményei érdeklik, akiket kizárólag akkor hajlandó életre kelteni, ha megtalálja hozzájuk a megfelelő szereplőt.

Tarantino urat sokan irigykedve figyelik munka közben, hiszen mindig tisztában van vele, mit is szeretne láttatni. Egy dolgos nap kezdetén munkatársait megkéri, hogy elektronikai berendezéseiket hagyják a stúdió megőrzőjében, hiszen nem tartja egészségesnek, ha a telefon egy fontos jelenet felvétele közben csörren meg, vagy ha egy statiszta a díszletek árnyékában üzenetet pötyög. Előfordult már, hogy azért viharzott el a forgatás helyszínéről, mert megzavarta egy számítógép kapcsológombjának a hangja. A régi technológia híve, még akkor is szalagra forgat, ha tudja, hogy a nap végén mindent digitális adathordozókra kell átmenteni. Szerinte a mozi halála akkor következik be, amikor a digitális kamerák végleg átveszik a régimódi filmrögzítők helyét.

Kizárólag a veterán rendező Martin Scorsese, valamint a világ legismertebb kritikusaként számon tartott Roger Ebert versenghetnek filmtörténeti tudásával. Martin Scorsese egyébként az egyetlen személy, aki még a kétszeres Oscar-díjas mesternél is nagyobb filmarchívummal büszkélkedhet.

Érdekességként megemlíthető, hogy Quentin Tarantino a női lábak iránti nagy rajongását eddigi összes remekében közeli felvételekkel bizonyította.