Elgondolkoztak már azon, hogy a mobiltelefon mennyire uralja az életünket? Hogy nem „ő” van értünk, hanem mi vagyunk érte. Hiszen az emberek többsége — tisztelet a kivételnek — állandóan bekapcsolva tartja, folyamatos készenlétben lesi a szerkentyű minden rezdülését. Legyen az üzenet vagy egy új bejegyzés a közösségi oldalon, természetesen azonnal meg kell nézni. Akkor is, ha étteremben ülünk, baráti társasággal beszélgetünk, a kedvesünkkel vagyunk. Ha pedig megcsörren, jelentkezni és beszélni kell, függetlenül attól, hogy hol tartózkodunk. És az sem számít, ki hallja a magáncsevegésünket. Egy autóbusznyi ember, a többi utas a vonaton, vagy éppen a színház nézőterén ülők.

Nemrégiben szülőhelyem művelődési házában néztem egy nagyszerű előadást. A hatalmas teremben igencsak foghíjasan teltek meg a széksorok. Ha nem akarom szépíteni a helyzetet, akkor be kell vallanom, alig tizen-egynéhányan voltunk kíváncsiak Petőfi Sándor és Arany János színre alkalmazott barátságára.

A darab felénél dallamos, vidám zenét játszva megszólalt egy telefon. Hosszú, kínos másodpercekbe telt, mire a gazdája megtalálta a táskájában, és sikerült elhallgattatnia. Ráadásul káromkodott is egy cifrát. Pedig nem szitkozódni kell, hanem idejében kikapcsolni vagy lenémítani, esetleg otthon hagyni a kütyüt.

Alig zökkentünk vissza a színpadi történésekbe, valaki hangosan beszélni kezdett. A telefon csörgését nem hallottuk, valószínűleg rezgésre volt állítva, a tulajdonosa pedig fogadta a hívást, és a legnagyobb lelki nyugalommal trécselni kezdett. Miközben Arany éppen Petőfit próbálta rábeszélni, hagyja a csatározást, és térjen vissza a családjához. Aztán egy ajtócsapódás következett, az illető megelégelve a felé záporozó haragos, szemrehányó pillantásokat, kiment, és az előcsarnokban folytatta a távbeszélést. Hozzáteszem, onnan is minden behallatszott.

A darab végén az utcai hársfák kellemes illatával próbáltam csillapítani háborgó lelkemet, de nem sikerült. Meg sem vártam az előadóművészeket, pedig mindkettő kedves ismerősöm, beültem az autómba, és hazamentem. Úgy éreztem, nem tudnék a szemükbe nézni, pedig ők a turnéjuk során bizonyára tapasztaltak már hasonlókat. Én szégyelltem magam, mert mások elrontották a szórakozásomat, és nem hagyták, hogy zavartalanul élvezzem az előadást.