Beszélgetőtársam elmondta, mindig érdekelte a néprajz, habár abban az időszakban, amikor ő egyetemi hallgató volt, a népi kultúra még nem volt ennyire jelen a világban, mint ma. A Magyar Tanszéken írt diplomadolgozatának is a népmese volt a témája, hiszen már előbb felfedezte a gyűjtés örömét.

— Abban az időben Ludason volt a Csornai Richárd Ökológusok Egyesületének egy tábora, melynek a vezetői, Szabados Klára és Hulló István úgy gondolták, a természetet az ottani falusi élettel együtt kell szemlélni. A tábor alatt gyűjtöttem, találkoztam Szűcs Laci bácsi ludasi mesemondóval, és ez az élmény az egész további életutamat meghatározta. Laci bácsi annyira jó mesemondó volt, hogy rájöttem, ami a könyvben olvasható, az csak a fele annak, amit egy mesemondás nyújtani tud a hallgatónak. Amikor kitört a délszláv háború, baráti társaságunk tagjai nem akartak végérvényesen külföldre költözni, ezét sorra beiratkoztunk különféle magyarországi egyetemekre. Én régi vágyamnak tettem eleget, és a néprajzot választottam. Ezt a döntésemet azóta sem bántam meg.

* Régebben valóban nem volt ilyen divatos mesemondással foglalkozni, de manapság elmondhatjuk, hogy ez a műfaj a reneszánszát éli. Szerinted ennek mi lehet az oka?

— A történetmondásra mint közösségi tevékenységre napjainkban nagy érdeklődés mutatkozik. Talán éppen azért van ma reneszánsza a mesének, mert sokan igénylik ezt a fajta együttlétet. A közösségi élet ugyanis az elmúlt időszakban nagyon beszűkült, és az emberek megpróbálják életben tartani azokat a tevékenységeket, amelyek közös élményt adnak. Emellett a népmese beépült számos tudományba, a többi közt a pedagógia és a pszichológia is foglalkozik vele. A mesélés módját és technikáját egyetlen tudomány, a folklorisztika kutatja. A magyar mesekutatás mindig nagyon erős volt, az Ortutay Gyula körül szerveződő egyéniségkutató meseiskola pedig a nemzetközi folklorisztikában is ismertté vált, viszont sokáig nem történt meg e módszer eredményeinek az alkalmazott használata. Az utóbbi években viszont éppen ez zajlik, a tudományos kutatásoknak az eredményeit próbálják különböző területeken alkalmazni. Én remélem, hogy az élőszavas vagy szóbeli mesemondás idővel teljesen teret hódít majd az oktatásban és a közművelődésben, mert a mesével való foglalkozásnak ez az alapja.

Dr. Raffai Judit

* Miért fontos az élőszavas mesélés?

— Amikor a közművelődésben és a pedagógiában teret kapott a népmese, nagyon sokáig csak olvasmányként és feldolgozott formában volt jelen, habár a mese teljesen másként hat és él tovább, ha a szóbeliség, azaz a történetmondás szabályai szerint mondják el. A mesemondás ugyanis interaktív, a közönség és a mesemondó kommunikációs folyamata és egy látványélmény is. A jó mesemondó úgy adja elő a történetét, hogy közben képeket fest, így hallgatósága is képeket lát a szavai és a testbeszéde nyomán. A vajdasági magyarok jó mesemondók, erős a nonverbális kommunikációjuk, tehát az előadásuk kitűnő látvány is.

* Mivel erre nem mindenki képes, bizonyára az is jó, ha az anyukák, nagymamák felolvasnak a gyermekeknek.

— Mesélni többféleképp lehet. Azt, hogy jó-e a mesélés, a hallgatóság méri. A történetmondás speciális tudás, melyet tanulni is kell, de tehetség is szükséges hozzá. A hagyományos közösségekben sem lett mindenki mesemondó, csak nagyon kevesen, azok, akiknek az előadásmódja megfelelt a hallgatóságnak. A népmese a XIX. század végén került be a pedagógiába és a gyermekirodalomba, többnyire olvasmányként. Ma már a kutatási eredmények azt mutatják, hogy hatásosabb, ha az anyukák, nagymamák, óvodapedagógusok és tanítók szabadon mesélik a népmesét, élőszóval, interaktívan, közben improvizálni, aktualizálni is lehet, beleszőni a mesébe a gyermek környezetét és mindazt, ami megtörtént vele, mert ez az élmény kevés dologgal pótolható.

* Milyenek a vajdasági magyar mesék?

— Alapjában nem sokban térnek el a Kárpát-medencei magyar meseanyagtól, mely viszont nem sokban különbözik az európaitól. Vannak azonban motívumok, melyek csak erre a területre jellemzőek. Az egyik a tréfás meséknek a dominanciája. Burány Béla például több mint ezer erotikus mesét gyűjtött össze, ez a vajdasági magyar meseanyag ismertetőjegye lett. A vajdasági mese specifikusságainak a meghatározása kapcsán az sem lényegtelen, hogy nagyon jó elődjeink voltak. Mindenképp meg kell említenünk Kálmány Lajost, de Penavin Olgát és Matijevits Lajost sem szabad kihagyni a sorból, illetve Beszédes Valériát sem, aki a székelykevei Szőcs Boldizsártól több mint nyolcvan tündérmesét gyűjtött össze. Az általuk lejegyzett szövegek teszik lehetővé, hogy vidékünkön napjainkban is beszélhessünk mesemondásról, mely már megváltozott formában, a folklorizmus keretében éli reneszánszát. Ezen belül amivel egyedi példát mutatunk a Kárpát-medencében, azok a VMMI-nek, a Hagyományok Háza Hálózat vajdasági részlegének és a Kálmány Lajos népmesemondó versenynek köszönhetően létrejött népmesemondó műhelyeink Vajdaság-szerte. Kupuszinán Toldi István, Hertelendyfalván Lőcsei Antal, Székelykevén Joó Gyülvész Margit, Muzslyán Kónya-Kovács Otília, Hajdújáráson Szalai Eszter, Ludason Szabó Réka, Felsőhegyen Csonti Melinda, Berecz Gábor Zsuzsanna és Szarvák Anikó nevéhez fűződnek a foglalkozások, melyek során ezektől a kiváló mesemondóktól tanulnak mesélni a gyermekek, életben tartva a településeken a mesemondás hagyományát.

* Te szoktál mesélni?

— Én kutatónak tartom magam, és inkább mesehallgató vagyok. Vajdaságban, ebben a kis közösségben, néprajzosként úgy tudunk megmaradni, ha azt, amit kutatunk, valamilyen úton-módon megpróbáljuk visszaadni a szélesebb közösségnek. Ebből fakadóan alakult ki nálam ez a késztetés, hogy részt vegyek a régiónkban a meséhez kapcsolódó, napjainkban folyó tevékenységekben. Ebben nagy szerepe volt a budapesti Hagyományok Háza Magyar népmese — Hagyományos mesemondás tanfolyamának is, ahol a mesemondás technikáját tanítjuk.

* Jelenleg mivel foglalkozol?

— A mese olyan téma, amely most már végigkíséri az életemet, de mivel néprajzkutató vagyok, természetesen más is érdekel. Mind jobban izgatnak a jelenkutatások, például a társadalomnéprajzhoz kapcsolódó kérdések, de egyéb folklórtémák is. Hogy csak a legfrissebb példát említsem: a mostani járványhelyzetben néhányan összefogtunk, és az interneten, illetve a Facebookon a húsvéti ünnepkört érintő változások vizsgálatára fókuszáltunk.

* Ha már az új dolgokról beszélünk, mostanában az anekdotagyűjtés is nagyon népszerű.

— Nagyon örülök az egyházaskéri és a hódegyházi anekdotaköteteknek, mert azt mutatják, hogy azon a területen, ahol több mint száz éve Kálmány Lajos nagyon gazdag epikus folklóranyagot gyűjtött, napjainkban is megtalálható egy hasonló szóbeli történetmondó technika. A lejegyzett történetek előadói között ötven évvel ezelőtt számos mesemondó lett volna, viszont ma már a falvakban sincs igény a hosszú tündérmesékre, inkább a rövidebb, tréfás igaz történetekre és anekdotákra, melyeket megtörténteknek vélnek, és ahol még a kapcsolódásokat is nyomon tudják követni. Azt viszont sajnálom, hogy ezekben a kötetekben a történetek átírva, nem folklorisztikai igénnyel jelennek meg. De az értékük így is nagyon jelentős.