* Mikor és hogyan vetted észre, hogy elváltozás van a melledben?
— 2016 augusztusában, huszonnyolc éves koromban vettem észre, hogy van egy csomó a bal mellemben. Kitapintottam, mivel időnként — talán évente egyszer — megvizsgáltam magam ellenőrzésként. De sohasem gondoltam arra, hogy egy alkalommal észre fogok venni valamit, mint ahogyan akkor.
* A családodban volt-e valaki, akinél mellrákot diagnosztizáltak?
— Igen, sajnos volt, az anyai nagymamámnak, aki azóta is, immáron tizennégy éve jó egészségnek örvend, hála istennek. Az onkológusom emiatt kérte, hogy végezzük el a BRCA-mutáció kivizsgálását — ez a melldaganatra való örökölt hajlamot jelzi. Az eredmény BRCA 1-es mutáció jelenlétét mutatta ki. Ez azért lényeges, hogy milyen időtartamú legyen a tablettás hormon-utókezelés, valamint az ellenőrzések gyakoriságát határozza meg. Mivel nekem van ilyen génmutációm, még félévente járok ellenőrzésekre, mert nagyobb az esélye a kiújulásnak, mint egy olyan személynél, akinek nincs.

Zsanett a családjával
* Hogyan tudtad feldolgozni a hírt, volt ebben segítséged?
— Amikor közölték, hogy ez bizony rosszindulatú daganat, összedőlt a kis világom, és minden elveszni látszott, amit addig ismertem. Mégis hogyan lehet egy ilyen hírt feldolgozni? Az első lépés az volt, hogy annak a bizonyos gödörnek az aljára kellett kerülnöm, ami ebben a helyzetben nem volt nehéz, gyorsan bekövetkezett. Ezt nevezném a megdöbbenés, a rettegés és a halálfélelem vermének. Ezután el kellett fogadnom a betegség létezését a kétségbeesésem ellenére is. Ez néhány napot igényelt, úgy érzem, elég gyorsan sikerült. Azután olyan erős élni akarás ébredt fel bennem, amely teljesen kizárta minden kudarcnak még csak a lehetőségét is. Nagyon szerencsés vagyok, mert volt támaszom, elsősorban a csodálatos férjem személyében, aki végig mellettem állt, és a tenyerén hordozott. A családom volt a menedékem, továbbá a barátaim is.
* Milyen kezelésen kellett átesned, és ezt hogy viselte a szervezeted?
— Minden kezelés egyéni, az én esetemben a műtét volt az első lépés. Mivel a nyirokmirigyekben már volt áttét, nyolc kemoterápiát kaptam háromhetente az erősebbik fajtákból. Az elsőt vígan és nevetve viseltem, a második után érkezett a meglepetés, mivel majdnem kiszáradásig hánytam az első három napon. Az onkológusom rögtön reagált, megkaptam a megfelelő gyógyszert, mellyel lényegesen elviselhetőbb lett a későbbi időszak. A hajam kihullott, ami nem volt fájdalmas, legfeljebb lelkileg lehetett volna az, de nem így éltem meg. A testi erőm viszont jelentősen csökkent, a lépcsőn sem tudtam úgy felmenni, hogy ne álljak meg pihenni és levegő után kapkodni. Ez sem volt tragédia, arra gondoltam, hogy valószínűleg ilyen lesz idősebb koromban is, és mivel igyekeztem minden alkalommal mihamarabb felerősödni, ez az időszak sem tartott végig a terápiák között. Jelentkezett még láz, étvágytalanság, hányinger is. Ez így felsorolva rosszul hangzik, de nem volt annyira szörnyű, nyilván kellemes sem, de a gyógyulás érdekében nem éreztem hatalmas áldozatnak. A kemoterápiák után harminchárom sugárkezelést is felvettem, mely fájdalommentes volt.
* Lelkileg melyik szakasz volt számodra a legnehezebb?
— Több olyan dolog is volt, amelyet lelkileg helyre kellett tenni, nem tudnék csak egyet kiemelni. Az igazság az, hogy egy ilyen időszak valódi lelki hullámvasút. A daganatos betegek egy közösséget alkotnak, ugyanazokon a dolgokon mennek keresztül, egy a céljuk, a teljes gyógyulás. Nekem is volt több sorstársam, barátom, akik közül elvesztettem néhányat. Az nagyon megviselt, a gyász önmagában is, emellé azonban ott motoszkált a fejemben a rettegett kérdés: vajon rám is ez vár hamarosan? Az is felmerült bennem, hogy most kaptam új esélyt arra, hogy változtassak, hogy jobbá tehetem a saját magam és környezetem életét, ez alatt az idő alatt egyúttal a helyem is kerestem ebben az új világban. Azt a gondolatot, hogy ennek megvalósítására mégis mennyi időm lehet még, nem volt egyszerű feldolgozni. Ezt ugyan senki sem tudhatja, az egészséges ember sem, de egy, az egészségéért küzdő személy számára minden egyes perc értékes és számít. A másik dolog, mely számomra igazán nyomasztó volt, az, hogy mindezek után lehetek-e még édesanya. Nagyon szerettünk volna szülők lenni. Nem tudhattam, hogy a testem újra egészséges lesz-e, hogy ideiglenes otthont tudjon adni egy új élet számára, mennyi időt kell erre várni, a kemoterápia után születhet-e egészséges babánk. Teljes bizonytalanságban éltünk vágyakozva a gyermekre, mely oly sok ember számára könnyen megadatik. A legfájdalmasabb gondolat talán mégis az volt, hogy ha nem jön össze, akkor megfosztom a férjem attól a lehetőségtől, hogy csodálatos apa legyen, és ő egyáltalán nem ezt érdemelné. Soha nem éreztetett velem ilyesmit, sőt, látta, hogy ezek a gondolatok gyötörnek, és ő mindig csak nyugtatott, bátorított, szavakkal és tettekkel is.
* Mi adott neked erőt ebben az időszakban?
— Végre egy könnyű kérdés. A férjem, családom, barátaim, sorstársak támogatása és az Istenbe vetett hitem.
* Most hogy vagy? Immár gyógyultnak vagy nyilvánítva?
— Köszönöm szépen a kérdésed, nagyon jól vagyok. Egészségesnek mondom és érzem magam, habár az orvostudomány még csak tünetmentesnek nevez. A kezelések után eltelt öt tünetmentes év után mondják azt valakire, hogy gyógyult. Ez az idő esetemben már elmúlt, viszont a gyógyszeres hormonkezelésnek is öt évig kell tartania, ez jövő nyáron ér véget. A családtervezés miatt ugyanis kimaradt egy kis idő. Az utolsó onkológiai konzultációmon azonban azt javasolták, hogy esetemben ezt jó lenne meghosszabbítani, tekintettel a magasabb kiújulási esélyeimre. Szóval, hogy hivatalosan mikor neveznek majd gyógyultnak, azt nem tudom. Én annak tartom magam.
* Mit tanácsolnál a nőtársaknak? Hogyan tudják megelőzni a bajt,
illetve mit mondanál annak, aki éppen harcol a betegséggel?
— Ebben az esetben is az egészséges életmód a legjobb eszköz a kezünkben. A helyes táplálkozás, a sok gyümölcs, zöldség és a rendszeres testmozgás, nélkülözve a feldolgozott élelmiszereket, cukrot, dohányzást. De mindezek ellenére is előfordulhat, hogy stressz, környezeti vagy örökölt tényezők miatt sajnos mégis megjelenik a betegség. A kulcs szerintem a korai felismerés. Ha évente eljárunk szűrővizsgálatra, és idejében reagálunk, akkor a gyógyulási esélyünk is sokkal nagyobb. Hogy mit üzennék? A vizsgálatok az életed menthetik meg. Gondolj a szeretteidre, hiszen valakinek a lánya, édesanyja, felesége, nagymamája, barátnője vagy. Tedd meg magadért és értük is. Ha most te vagy az a hölgy, aki küzd és harcol a melldaganattal, akkor elsősorban azt üzenném, hogy nagyon bátor vagy, és erős. Egy csoda, egy hős, aki a kezelések összes nehézségét leküzdi, de nemcsak azt, hanem magát a tested támadó kórt is. Tudom, hogy nehéz és rögös az utad, hogy milyen sokszor fogsz elesni és a földön fekve azt kérdezni: miért éppen én, mikor lesz ennek vége? Van egy jó hírem: vége lesz, te fogsz győzni, és olyan erős leszel utána, mint még azelőtt soha. Kapaszkodj azon emberek történeteibe, akik már túl vannak ezen, és évek óta egészségesek, mert te leszel a következő. Én meggyógyultam, mindezek után született egy egészséges kisfiunk, amiért mérhetetlen hálával van tele a szívem. Neked is sikerülni fog, akármilyen életszakaszban is vagy. Ha egyedül érzed magad, vagy nem érzed a környezeted támogatását, keress sorstársakat, ők megértenek, és támogatni fognak, mi egy család vagyunk. Soha ne szégyenkezz, a betegséget nem kérted, nem te választottad. Teljes értékű és igazi nő vagy. Emelt fővel menj az emberek közé, légy magadra büszke, mert egy harcos vagy, és olyan erő birtokosa, amely átsegít majd a nehézségeken.