* A Nemo kapitány című előadásban láthattunk legutóbb, ahol Pierre Aronnax professzor bőrébe bújtál. Csuklóból megoldod már a könnyebb műfajok szerepeit, vagy van velük dolgod? 

— Próbálok minden szerephez másként hozzáállni és máshogy megformálni, szóval nem szokásom egy szerepet sem csuklóból megoldani. A Nemo egy musical, nagy szerepem van, viszont az én karakteremnek, azaz a professzornak csak egy dala van, ezért hiába zenés műfaj, itt a drámai résszel kellett megbirkóznom. De nincs is különbség, hiszen mindegy, milyen előadás készül, színészileg a maximumot kell nyújtani, s azért meg kell előtte szenvedni. Hernyák tanár úr mondta az akadémián, hogy a színész minden szerepével megjárja a poklot. Akkor még nem értettem, csak később kezdtem kapiskálni, mire is gondolt. Szóval, hogy egy nemós, azaz tengeres hasonlattal éljek: le kell merülni a mélyre, hogy utána lubickolni tudjunk a szerepben.

Fotó: Srđan Doroški

* Kíváncsi és egy picit szórakozott professzor vagy egy hősszerelmes utazó, máskor egy picit gonoszabb szereplő — melyik áll legközelebb hozzád? Az olyan szerepek, amelyekkel gyorsan megtalálod a közös nevezőt, vagy a szöges ellentétjeid?

— Ez jó kérdés. Úgy nem tudok funkcionálni, ha egy szerepben nem találok meg valamit, amitől azt érzem, érdemes csinálni. Meg kell szeretnem a szerepet. Ha az egy mondat, melytől az enyém lesz, akkor annyi. S ha ez megvan, innentől kezdve akármit is kapok, működni fog. Voltak szerepek, melyekben nem találtam meg ezt, s azok nem is működtek úgy, ahogy kellett volna. De ha típusokat kérdezel, azt mondom, sokszor kaptam jólelkű, pozitív hős szerepeket, melyekben megtaláltam magam, de mindig izgalmasabbak voltak számomra a gonosz karakterek, mert ilyenkor a színpadon általuk ki tudtam élni magam, és igazoltan gonoszkodni. Én nem ilyen vagyok, a magánéletben soha nem tudnék senkinek ártani, vagy ennyire gonosz lenni, nem vagyok rosszindulatú sem, ezek a gonosz figura jellemzői. De a színpadon jó egy kicsit a gonosz bőrébe bújni, hiszen attól, hogy a színpadon teszem, védve vagyok.

Fotó: Aleksandar Milutinović (Benyovszky a szabadság szerelmese)

* Húsz éve vagy hivatalosan az Újvidéki Színház színművésze, de az első profi előadásod előtte volt, a Hair. 

— Nekem úgy tűnik, ez az előadás valamiért végigkíséri a pályámat, ráadásul kilencévente jelenik meg újra. Az első volt ugyebár az újvidéki színházas, aztán kilenc évvel később a belgrádi Atelje 212-ben megrendezte Kokan Mladenović, ebben is benne voltam, majd újabb kilenc évvel később megint Újvidéken, ezúttal a Pozorište Mladih színpadán játszom, ezt a verziót Telihay Péter rendezte. Arra vagyok kíváncsi, hogy kilenc év múlva kit fogok benne játszani. Szerintem Claude apját. (Nevet.)

* Ha visszanézel erre a húsz évre, van valami vagy valaki, akit kiemelnél? 

— Nincs, mert mindenkitől kaptam valami jót is. Legyen az igazgató, rendező, kolléga, technikus. Még akkor is, ha egy próbafolyamat nem volt tökéletes, akkor is valamit elraktároztam magamnak belőle. Amit viszont kiemelnék, az az, hogy nagyon örülök neki, hogy ennyiféle rendezővel dolgozhattam s ilyen sokféle színházi formába belekóstolhattam, kipróbálhattam magam. Volt, ami rákényszerített olyan szintű nyitottságra, amelyről soha nem gondoltam volna, hogy bennem van (például Tompa Gábor Médeia-körök című előadása). Szóval sokféleképpen dolgoztunk a húsz év leforgása alatt az Újvidéki Színházban, s ez szerintem nagyon jó, mert nem alakul ki az emberben a rutin, úgyhogy engem mindig a kíváncsiság hajtott, és hajt a mai napig.

Fotók: Srđan Doroški

* A rutin szót negatív jelentésben használjuk, pedig jó az, ha van valamiben gyakorlatunk, nem? 

— Szerintem kétféle rutin létezik. Én megpróbálom mindig másképp megformálni a szerepet, hogy különbözzek az előzőtől, ezt azért teszem, hogy a rossz rutin ne üssön be, ne tenyereljen rám. Azaz ne kényelmesedjek el, ne váljak modorossá. Egyrészt tehát jó a rutin, mert könnyebben nyúlsz egy-két dologhoz, tapasztaltabb vagy, de rossz szokássá is tud válni. Mindig törekedni kell az újra. Valamire, amit még nem láttak tőled, s amivel még magadat is meg tudnád lepni.

* A zene nem csak a színpadon, azon kívül és túl is egy nagyon fontos tényező az életedben. Ezt hogyan kell elképzelni? A tus alatt és főzés közben is énekelsz, mintha egy musicalből léptél volna ki, csak zenés filmeket nézel, és mindig szól otthon a zene?

— Hahaha. Szép is lenne. Az igaz, hogy nagyon sok zenét hallgatok, s azt sem tagadom, hogy imádom a zenés műfajt. Nekem a zene valami megfoghatatlan, isteni, magasztos, magasabb rendű dolog. Amit a füleddel hallasz, ott van a levegőben, majd a rezgés eljut hozzád a fülednek hála, és te bizseregsz tőle. Ezért is kedvelem a zenés műfajt és a zenét is. Művelni, hallgatni és nézni is szeretem. Mindig csodálkozom azokon, akiknek a zene semmit sem számít, vagy akiknek nincs hallásuk. Hiszen a zene az kell… mert körülölel. (Énekli nevetve.)

* Térjünk akkor át a harmadik művészeti ágra, a filmre, hiszen a Café Marylin című rövidfilm két főszereplőjének egyikét te játszod, a másik Király Attila. A film rendezője Reszeli-Soós András, írta Farkas András Attila. A szereped szerint nem a saját hangodon beszélsz, Király Attila kölcsönzi számodra a hangját, ebből is indul ki a történet. Milyen volt a forgatás?

— Én erre a filmre is úgy készültem, mint akármelyik másik szerepemre. Persze próbálsz filmben gondolkodni, minimális arcjátékot és gesztikulációt passzintani a játékodhoz, de ugyanúgy formálod a szerepet, mintha te beszélnél, hiszen játszani én játszom, csak szinkronizálva vagyok magyarra. Nagyon jó élmény volt. Két éjszakát forgattunk, Király Attila bevallotta, nem hitte volna, hogy megleszünk ennyi idő alatt, de sikerült. Mindenki a munkára, a filmre koncentrált. Én forgattam már hazai sorozatokban, reklámokban, ahol az idő nagy része az átállásokra ment el, itt viszont minden pörgött. Ami különösen jó volt számomra, hogy lineárisan vettük fel a filmet, az elejétől a vége felé haladva, így olyan érzésem volt, mintha egy előadást csináltunk volna. Szóval jó volt velük dolgozni, nagyon. És a film szép sikereket ér el, most olyan negyvenvalahány díjnál tartunk, felkerült az HBO Maxra, valamint beválogatták a 100 mindenkori legjobb magyar rövidfilm közé, olyanok mellé, mint az Oscar-díjas Légy vagy a Mindenki.

* S milyen volt visszanézni magad, ahogy más hangon beszélsz? Nekem, aki ismerem a hangod, elég furcsa élmény volt elsőre.

— Először nekem is furcsa volt látni és hallani, de ez nem annyira zavart, mint a játékom. Hogy mit kellett volna másképp csinálni, hol kellett volna enyhébb reakció, stb. Hogy Attila hangján beszélek, az egyáltalán nem volt zavaró. De ő nagyon profi, még a beszédem habitusát, árnyalatait, színeit is megpróbálta átvenni. Remélem, lesz még közös munkánk, mert valóban minden percét imádtam, s egyéb filmes felkérésekre sem mondanék nemet, szeretek filmezni. Sokkal lazább, mint a színház, olyan értelemben, hogy itt nem történik nagy baj, ha bakizol, meg lehet ismételni, illetve azt a felvételt használják, amikor a legjobb voltál, ami megnyugtató érzés. Azért is szerettem a Café Marylint, mert ekkora szerepem még soha nem volt filmen. Itt az elejétől a végéig mi ketten vagyunk ott, rólunk szól az egész, úgyhogy tapostam is rendesen, hogy jól csináljam meg. Remélem, ez látszik, s a nézők szeretni fogják.

* Szóval jöhetnek az újabb filmszerepek. Emellé mit kívánsz még magadnak erre az évre?

— Több izmot, kevesebb hájat. (Nevet.) De hogy komolyabbra fordítsam, valójában még húsz évet kívánok magamnak. És minél több jó szerepet, azaz jól megcsinált szerepet, hiszen ez tőlem függ. S még egészséget, békességet. Nincsenek nagy vágyaim. Valóban. Minél többet és jót dolgozzak, és akkor boldog leszek.