A magyar kultúra tág és végtelen. Könnyed, mint a pilinke tánca. Színesebb a Szivárványnál. Mondhatnám azt is, tarka színeit a Mennyországtól kapta. Csodálatos. Mesteri és bűbájos. Aki egyszer megkóstolta a nedűjét, úgy érzi, mintha bájitalt hörpintett volna.
A magyar lelkület csurgatott méz csillogású bájitala már a bölcsőmben megérintett, amikor anyám altatót dalolt. Csitulásig jóleső érzés volt a magyar altató bájitala, mert szomjúságot idézett elő a magyar kultúra iránt. Már magam sem tudom, milyen sorrendben oltottam aztán a szomjamat. Talán a népmesékkel kezdtem, a Tündérországgal, és mellé illesztettem Petőfi Sándort, Arany Jánost. Később megszerettem a népdalokat, a néptáncokat, Kodály Zoltánt. Farsang idején sok estét nagyapóéknál töltöttem el. Báránybéléses ködmönét húztam ilyenkor magamra. Ha a Kossuth rádióban meghallgattuk az esti mesét, nagyapó tovább mesélt nekem. Elővett egy könyvet, amely az 1800-as évek végén látott napvilágot: Pósa Lajos történelemkönyvét. Sok megrázó történetet olvasott fel az 1848-as szabadságharc hőseiről, valamint Szent Istvánról, Mátyás királyról, Kossuth Lajosról. Néha éjfélig is ébren voltunk. Ilyenkor hangzott el a Kossuth rádióban a Himnusz. Akkor nem tudtam, nagyapó, munkához szokott ujjaival, miért törölgeti a könnyeit. Azt mondta, az ujjait nagyon meghúzta a gyeplő, a vállai is sajognak az abronyicától, a vízhordástól, mert sokat isznak a lovak meg a tehenek. Azt is mondta, ilyen a kisoroszi magyar ember életútja: a balsors is tépi.
Az Isten kegyes volt hozzám. A magyar irodalom életem egyik fő mozgatója lett. Több száz gyereket tanítottam kisebb-nagyobb sikerrel a magyar irodalom értékeire. Áldom Istent, hogy regényeket, verseket, elbeszéléseket adtam át a buksi fejeknek. Ha másodszor bújták Gárdonyi regényeit, ha ráéreztek Móricz elbeszéléseinek a feszültségére, akkor tudtam, előveszik majd Adyt is, Tóth Árpádot, Kosztolányit meg Fehér Ferencet. åk, a kisoroszi meg padéi diákok, hörpintettek a magyar kultúra bájitalából, és remek emberek lesznek, lélekben turulmadárként szárnyalók, tetteikkel Toldi malomkövét görgetők.
Kultúránk bájitala a Pannon-síkság erezetéből, a Kárpátok patakocskáiból táplálkozik. Innen ered, és érthető módon ki nem apad. De markomban tartom a délvidéki magyarságot, hogy megvédjem a jeges kossavától, a balkáni viharok égzengésétől. Félek, nem tudom erősen megtartani, hiába csörgedezik a bájital akár az anyaország felől is. Erős tartópillér kell a kezeimnek, mert nagyapám is megmondta: a balsors régen tép.
Egyszer kiviláglik magunk előtt is, hogy értelemmel és Isten segítségével megélt életünket összetartóan, egy verseskötetben összefoglalva kell megélnünk. Szent István már ezer éve hitet adott, amikor felfedezte bájitalunk forrását.