* Bizonyára sokan hallottak a tragikus emlékű Don-kanyarról, de talán nem árt felfrissíteni mindenki emlékezetét. Valójában mi is történt 1943 januárjában?

— A magyar politikai és katonai vezetőknek — jóllehet, ismerték a 2. hadsereg ezernyi problémáját és az 1942 őszére leromlott állapotát — nem volt távlati tervük a kialakult helyzet megoldására. A csapatok személyi és anyagi veszteségeinek pótlását, az állomány fokozatos felváltását illetően számos kérdés maradt megválaszolatlanul. Az áldatlan helyzet megoldását a felettes német hadvezetés vállán hagyták. Kovács Gyula vezérőrnagynak a német 2. hadsereg vezérkari főnökével folytatott, 1943. január 11-ei telefonbeszélgetése a helyzet téves megítéléséről tanúskodott: „Pillanatnyilag nem számolok egy nagyobb jelentőségű támadással, az urivi hídfőben, valamint Davidovka térségében újabb erők fellépését állapítottuk meg. Véleményem szerint, ha az ellenség akcióba lép, saját erőnkből fogjuk tudni a támadást elhárítani.” Idő kérdése volt, hogy a szovjet csapatok megindítsák támadásukat. A várt offenzíva 1943. január 12-én 10.30-kor kezdődött. Az arcvonal első áttörése az urivi dombháton következett be.

* A felelősség kérdéséről azóta is nagy vita folyik. Vajon felelősen viselkedett-e egykor a magyar hadvezetés, illetve parancsnokság? Továbbá arról is megoszlanak a vélemények, hogy a magyar sereg újoncokból vagy harcedzett frontharcosokból állt-e.

— Az 1941. évi moszkvai csata után a német hadvezetés minden erejét latba vetve tudta stabilizálni a keleti hadszínteret. Ezen körülmények felértékelték a szövetséges államok szerepét. Románia és Finnország Magyarországhoz képest kezdettől fogva jelentős erőkkel vett részt a hadműveletekben, ezért elsősorban a magyar honvédség nagyobb mértékű bevonása tűnhetett esélyesnek a németek számára. Ribbentrop külügyminiszterre, Keitel tábornagyra és a német vezérkarra hárult az a feladat, hogy a honvédség eddiginél nagyobb katonai részvétele után tárgyalások útján erőszakolják ki. Bárdossy miniszterelnök e kérdés alól nem akart, de nem is tudott volna elzárkózni. A visszakapott területeket és a magyar államiságot féltve a politikai és katonai vezetők e követelések mérséklésére törekedtek. Az 1942. január 22-ei megállapodás értelmében kilenc könnyűhadosztályt, egy páncéloshadosztályt és egy repülőköteléket küldtek a keleti hadszíntérre. A pártállami történetírás szerint a 2. hadsereget tudatosan feláldozták, és meghalni küldték a Don menti hadszíntérre. A hadsereg személyi veszteségeinek pótlására már kezdettől fogva többnyire tartalékos-, illetve póttartalékos-állományba tartozókat küldtek ki a hátországból. Az érvényes hadrend szerinti tartalékállományuknak is a felét vehették igénybe. A fennmaradó hányadot a harminc és negyvenöt év közötti korosztályokból egészítették ki. A nemzetiségi hadkötelesek — főleg románok és ruszinok — 20%-os arányban voltak jelen. A besorozáskor nem válogatták ki a szegényeket, és a katonák átlagos életszínvonalát az alacsony magyar átlag határozta meg. A tisztikar ezzel csak a krízishelyzetekben találkozott.

* A hadműveletekről mit érdemes röviden kiemelni?

— A Kurszkig felvonuló magyar csapatok részben harcok árán, illetve 1000 km-es gyalogmenetben tették meg az utat. Az elsőként kiérkező III. hadtest a német Weichs-seregcsoporttal június 28-ától vett részt a támadó hadműveletekben. 300 km szélességben törte át a szovjet arcvonalat, és jutott ki a Donhoz. Július 7-e és 10-e között 3000 fős veszteségeket szenvedett. A 200 km széles védővonalat csupán 18 gyalogezrede szállhatta meg, és azt 80-90 000 fős állomány tartotta. A Don mögé visszavonult ellenséges csapatok erőteljes támadásokat indítottak, hogy ott hídfőállásokat foglaljanak el. Támadásaik középpontjába az Uriv és Sztorozsevoje által határolt folyókanyar, illetve Scsucsje és Korotojak került. Ezután csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevojét sikerült visszafoglalni. Vesztesége 26-27 000-re nőtt. A Sztálingrádnál megindított szovjet offenzíva egymás után tördelte le a német és a vele szövetséges hadseregek védelmi vonalát. Jány Gusztáv vezérezredes határozottan sürgette az általa kért fegyverzetet és a német csapaterősítést. 1943. január 13-án a szovjet főtámadás kibontakozása következtében válságosra fordult a magyar csapatok helyzete. A német Cramer-hadtestet csak ezután vetették harcba. A 2. hadsereg hadosztályai bekerítésükből kitörve vonultak vissza nyugat felé. A parancsmegtagadásra nem hajló Jány vezérezredes őrlődött a feltétlen engedelmesség és a csapatai megóvásának kötelezettsége között. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter optimista értékelést adott 1943 márciusában a parlamenti véderőbizottság előtt. Bár elismerte a szovjet hadsereg sikereit, mégis úgy gondolta, hogy „a német haderő a további hadviseléshez ugyanabban az erőben van az újabb tartalékok hozzászámításával, mint volt 1941-ben, amikor győzelmet győzelemre halmozott”. A hadsereg tragédiája szomorú eseményként vonult be a magyar hadtörténelembe.

Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban — A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942—1943). Kossuth Kiadó, 2019.

* Számokban hogyan lehetne vázolni az egykori eseményeket, mekkora volt a különbség a harcoló felek között, és mekkora veszteséget szenvedett a magyar honvédség?

— 127-128 000 főre tehető a sebesültek, a hősi halottak és a hadifogságba esettek száma. Közülük 50 000 elesett, csaknem ugyanennyien megsebesültek, és a hadifogságba jutottak száma is 27-28 000 fő lehetett. Amíg a szovjet hadművelet megindulásáig a tisztikar, addig utána a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket. Az anyagi kárt 70%-ban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100%-ban állapították meg. Szovjet források szerint a támadók is súlyos veszteségeket szenvedtek. A 347 200 fős Voronyezsi Front magasabb egységeinél összesen 33 331 fő esett el, a sebesültek, betegek számát pedig 62 384 főben állapították meg. A Brjanszki Front 95 000 fős 13. hadseregénél 13 876-an vesztették életüket, a sebesültek, betegek száma pedig 23 547 fő volt.

* Mi történt a túlélőkkel, folytatódott a kálváriájuk? Ön egy teljes kötetet szentelt a témának Magyarok a Don-kanyarban címmel, mely a 2. hadsereg tragikus történetét foglalja össze. A kötetből is sokat megtudhatunk erről.

— A szerencsésen hazatértek frontszolgálata ezzel valóban csak egy időre fejeződött be. Számos visszaemlékezés, korabeli dokumentum maradt meg a 2. hadsereg tragédiájáról. A következő évben újból mozgósították a Don-kanyart megjártakat is, és immáron a Kárpátok előterében, majd a magyarországi hadszíntereken kellett szembeszállni a már nem hazájukat védő szovjet csapatokkal.

* Ön szerint nyolcvan év elteltével milyen üzenetet hordoz a Don-kanyar emléke? Milyen következtetéseket érdemes levonni manapság a történtekből?

— A történész célja nem lehet más, mint a dokumentált hitelességre törekvés. A harcokban részt vett túlélő beszélhet hősies helytállásról, a magyar katona ősi erényeiről. A politika minősítheti a háború poklát megszenvedetteket hősöknek vagy áldozatoknak, és tetteiket, cselekedeteiket felhasználhatja, kisajátíthatja saját céljaira. A történelem kutatóját azonban más szempontoknak kell irányítaniuk. Az objektivitásra való törekvésében nem téveszthetik meg az olykor erősen érzelmi ihletésű, szemtanúk által készített leírások, még ha átérzi is azok személyes indítékait.