A magány egy olyan érzés, amelyet így vagy úgy mindenki átél, amikor például elveszíti egy szerettét, szakít a szerelmével, vagy távol kerül az otthonától.
Michelle H. Lim klinikai pszichológus úgy fogalmaz, a magányosság — melyet negatív érzelemként írnak le — akkor tapasztalható, amikor eltérés van ama kapcsolatok között, amelyeket valaki szeretne megvalósítani és azok között, amelyek valójában léteznek.
A magányos embernél felléphet az az érzés, hogy mások nem értik meg, és úgy gondolja, hogy nincsenek igazán jelentős kapcsolatai. Olykor ez sokáig eltart, mindaddig, amíg az érintett nem tud kapcsolatot teremteni mással. Sokak számára, akik nincsenek körülvéve olyan emberekkel, akik gondoskodnának róluk, a magányosság állandósulhat. Bizonyos tanulmányok arról írnak, hogy a társas kapcsolatok hiánya ugyanolyan kockázati tényező a korai halál szempontjából, mint amilyenek bizonyos fizikai tényezők.
Különbséget kell tenni a depresszió és a magányosság között. Amíg ez utóbbi jellegzetesen a szociális világgal kapcsolatos negatív érzelmekre vonatkozik, addig a depresszió a negatív érzések sokkal általánosabb együttesére utal. Emellett nem azonos az egyedülléttel sem — hiszen a magányos személyt hiába veszik körül emberek, legbelül mégis egyedül érzi magát. Viszont aki egyedül van, nem biztos, hogy magányosnak is érzi magát. Sőt, az egyedüllét napjainkban már néha egy kis jutalom is — gondoljunk csak a korábbi témánkra, az énidőre. Nietzsche az egyedüllétet a bölcs ember menedékének nevezte. Rendszeresen keresni az egyedüllét alkalmait nem természetellenes, sokkal inkább „az egészséges lélek normális lélegzetvétele”. Sok magányos ember viszont nem mer egyedül lenni. Az egyedüllét lényege, hogy az egyén ideiglenesen és fizikailag elválasztódik a másiktól, de közben belső kapcsolata töretlen, a magány esetében pedig megszakad a kapcsolat a másikkal — lelkileg nem jut el hozzá.
Ez az érzés nem oldható meg csupán bátorítással, hogy az érintett csatlakozzon valamilyen csoporthoz, esetleg szerezzen új barátokat. A magányos ember ugyanis fenntartásokkal fogadja a társas helyzeteket, és emiatt visszautasító magatartást tanúsít, mely viszont a környezetben barátságtalanságként határozódik meg, és az egyén máris belekerült egy ördögi körbe. A szakemberek tapasztalatából azt látni, hogy azok a kezelések eredményesebbek, amelyek a másokkal szembeni negatív gondolatok megváltoztatását célozzák meg, mint azok, amelyek csupán a másokkal való társas kapcsolatok kialakítására buzdítanak. Egy paradox módszerrel is próbálkoznak, amikor is a sajátunkat a mások magányának eloszlatásával űzzük el.
A közösségi média csak látszólag segíti elő a szociális kapcsolatok kialakítását, sokkal inkább a rövid interakciókat részesíti előnyben. A magányos embereknek kiváló szociális képességeik vannak, és a tesztek tanúsága szerint minél magányosabb valaki, annál pontosabban képes leolvasni az érzelmeket embertársai arckifejezéséből. A magány kockázata leginkább a nyolcvan év felettiek, illetve a középkorúak esetében nagy. Addig pedig egyfajta figyelmeztető rendszerként is működhet: jelzi, hogy a túlzott mértékű elszigeteltség veszélyes is lehet ránk nézve. Természetesen senki sem szeret magányos lenni, főleg, hogy ez meg is betegíthet bennünket — nemcsak pszichés, hanem fizikai értelemben is.
Már többször szóba hoztam, hogy az ember társas lény — az ősembernek is nagyobb volt az esélye a túlélésre, ha nem volt egyedül —, ám ha ez az igényünk sérül, akkor valóban magányossá válhatunk. Mivel ez az érzés a kapcsolatok észlelt minőségétől függ, a felszínesek az intimitás hiányát hozzák magukkal. Ezért ezeket sokban segítheti, ha jelen van az önmegosztó élmény, melyben őszintén, teljességgel magunkat adjuk. És noha a házasságra mint védőfaktorra tekintünk, ha a házastársak nem osztják meg egymással legmélyebb gondolataikat, vágyaikat, érzéseiket, az súlyos magányérzettel járhat. Folyamatosan távolodnak el egymástól abban a meggyőződésben, hogy a másik úgysem értené meg őt. Sokszor éppen a környezet által leszünk megbélyegezve, s mintegy „magányos farkasként” vegetálunk a mindennapokban. Ami azt vonja maga után, hogy kerülni kezdenek bennünket, hiszen olyan ez, mint egy kór, melyet a másik is elkap, amint közelebb kerül hozzá.
Ha magányosnak gondoljuk magunkat, kapcsolataink is leértékelődnek, ez pedig az önbecsülés sérülésével is járhat. Sőt, mindez egy fiziológiai változással is összefügg: a test lehűl. A magány hidegségére is vannak említések az irodalomban, ezért ez még a magányos személyre is átragadhat, aki valóban nem érzi a testi közelség által tapasztalt melegséget. Maga József Attila írja, hogy: „Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, vagyok mint a hideg, világos és nehéz.” Máskor meg ezt: „Le vagyok győzve (győzelem ha van), de nincs, akinek megadjam magam.”
A magány testi tünetei közé soroljuk még a vérnyomás és a koleszterinszint növekedését, a stresszválaszhoz hasonlóan megnő az adrenalinszint, megbomlik a hormonális egyensúly, sőt, krónikus esetben mindez akár kardiovaszkuláris gondok kialakulásához is vezethet. Meggyengül az immunrendszer, és „belebetegszünk” a magányba.
A lelkészek, papok gyakran hangsúlyozzák, hogy a magányról senki sem beszél szívesen. Mert nem elég az ember önmagában, a másik ember a kiegészítője, a másik által válik teljessé, csak így tudja megvalósítani önmagát. A nyomasztó érzés abból a feltevésből ered, hogy senki sem törődik velünk. Ennek feloldásában sokat segíthet a hívőknek isten közelsége, az ima másokért és önmagukért. De fordíthatunk is ezen, mert az igazi magány érzését az táplálhatja, ha mi magunk nem törődünk a másikkal eléggé.
„Az egyedüllét lényege, hogy az egyén ideiglenesen és fizikailag elválasztódik a másiktól, de közben belső kapcsolata töretlen, a magány esetében pedig megszakad a kapcsolat a másikkal — lelkileg nem jut el hozzá.”
