Ahány macska, annyi személyiség, mert bizony ők is más-más jellemvonásokkal bírnak. Nyolc macska gazdija, pontosabban szólva szolgájaként jól tudom. Hogy miért van ennyi? A felelőtlen állattartás miatt. Azok miatt, akik nem fordítanak kellő figyelmet a macskájukra, nem elégítik ki a szükségleteit, és nem ivartalaníttatják a nőstény vagy kandúr cicájukat, a szaporulattól pedig egyszerűen megszabadulnak. Én pedig nehezen tudok nemet mondani, ha egy aprócska szőrmók keservesen sír az ablakom alatt. A sorsukra hagyott macskák közül csak nagyon kevésnek lesz akkora mázlija, hogy jó és gondoskodó családba kerül. Legtöbbjüknek esélyt sem hagynak a túlélésre az emberek, mivel még újszülöttkorukban utcára teszik, kukába dobják őket, vagy még kegyetlenebbül bánnak el velük.

A kóbor macskák közül a legtöbb még kiscicaként pusztul el, azok pedig, amelyek felnőnek, legfeljebb két évig élnek emberi gondoskodás nélkül. Bármennyire önállóak is, szükségük van megfelelő tápra, állatorvosi ellátásra, télen fűtött szobára, szeretetre. Az ivartalanított, lakásban tartott cicák tizenhat évig vagy még annál is tovább élnek.

A többi közt a felelősségteljes cicatartásra irányítja rá a figyelmet a macskák július 5-ei világnapja, de az év folyamán többször is ünnepelhetjük a kis kedvenceket. A fekete macskák külön nemzetközi napot kaptak, hiszen — bár már nem a középkorban élünk, és annak ellenére, hogy különlegesek és misztikusak — az ilyen bundával született macskákat számtalan előítélet éri, gazdit is nehezebben találnak, mint a hófehér vagy szürke társaik. A cirmosok sem a legnépszerűbbek, mert sokak szerint túl egyszerűek, hétköznapiak.

Ha kedvet kaptak a macskatartáshoz, az új barátjukat a legközelebbi menhelyen vagy valamely állatvédő szervezet közösségi oldalán keressék, de a véletlenre is bízhatják, mert az a legszebb, ha a cica választ gazdit.

Ha megkérdenék, kutyás vagyok-e, vagy macskás, nem tudnék választani. Miért is tenném?