A választások közelsége miatt erre a figyelmeztetésre szinte csak a médiumok reagáltak, a politikusoknak „sokkal nagyobb” gondjuk is volt ennél. Miután Vučić úr, az új kormány miniszterelnök-helyettese olyan kemény intézkedéseket tett a korrupció felszámolására, hogy a mindeddig érintetleneknek hitt „üzletemberek” is vizsgálati fogságba kerültek — sőt egyikük-másikuk fogva tartási idejét egyre hosszabbítják —, nem lehetett többé elkerülni az Unió által megnevezett esetek kivizsgálását. Mellesleg annak alapján, ahogyan ez a fiatalember belelendült a munkába, el sem képzelhető, hogy bármilyen korrupcióra és törvénysértésre utaló ügy szőnyeg alá legyen söpörve.

Ahogy azonban lenni szokott, az országnak kárt okozó ügyeknek nincs gazdájuk. Erről megint a karakánnak ismert médiumok tudnak, és fel is sorolják azoknak a személyeknek a nevét, akiknek közük volt, vagy okkal lehetett közük ezekhez a cselekményekhez. Közülük csak négy politikust, üzletembert, magas beosztású személyiséget említek meg, akiket olvasóink bizonyára ismernek. A kormány által a magánosítások lebonyolítására és felügyeletére kinevezett személyek közül az első kettő: Aleksandar Vlahović és Predrag Bubalo, akik Zoran Živković és Vojislav Koštunica kormányzása idején tevékenykedtek.

Mondani sem kell talán, hogy az oknyomozó újságírók azonnal célba vették ezeket a „kiválóságok”-at (és azokat, akiket nem neveztem meg), de természetesen egyik sem ismerte be, hogy köze lett volna a gyanús üzelmekhez. Csak elvétve fordult elő, mondták, hogy tudomásukra jutottak egyes dolgok, de azok mind „törvényes keretek között” zajlottak le. Csak a két miniszterelnök kapcsán mondanék annyit, hogy az első igyekezett megtartani pozícióját Zoran Đinđić első demokrata miniszterelnök meggyilkolása után, s tette ezt olyannyira hatékony módon, hogy keze alatt fokozatosan széthullott a DOS, azaz az elég nehezen összekalapált demokratikus koalíció. Érthető tehát, hogy ilyen körülmények között nemigen foglalkozhatott az egyébként nálunk újnak és ismeretlennek tartott privatizációval. Ami pedig Koštunica urat illeti, ő és a kollégái olyan hévvel vetették bele magukat ebbe a munkába, hogy eszükbe se jutott a különféle privatizációk pályázóinak emberi-anyagi hátterét kivizsgálni! Sőt olyannyira „megkönnyítették” a dolgukat, hogy ha vásárlásra nem volt elég pénzük — bankhitelt vehettek fel. Mindkét úr megfeledkezett arról az apróságról, hogy az országnak friss, hasznos beruházásokra, azonnal felhasználható pénzre, valutára van szüksége! A hazai vásárlók esetében viszont a kétes eredetű pénzeket az egyik — lyukas — zsebünkből a másikba tettük.

A nagy és kis magánosítások zöme esetében a vállalatok tönkrementek — a munkások hatalmas tábora az utcára került, sok kitűnő és jól szituált szakmunkás földönfutó, szegény emberré lett.

Meggyőződésem, hogy az EU által követelt rendteremtés, a megnevezetteken kívül a többiek esetében is hasznos hozzájárulás lenne gazdaságunk talpra állításához.