Kedden, pénteken és szombaton nem sokkal éjfél után kel a házaspár, és miközben még szinte mindenki jóízű álmát alussza, az oromi főutcán lévő családi ház mögötti műhelyben frissen őröli a búzát a két hatalmas kő között a nyáron beállított malom, mely egy nap öt zsák gabonát képes feldolgozni. A friss liszt a szitába kerül, majd vízzel, sóval, élesztővel keverik, minden adalékanyag nélkül, s a nemrég elkészült családi műhelyben kelesztik, szinte az első kakasszóig, majd sütik, polcra rakják, papírtasakba csomagolják, majd papírdobozba a szorgos kezek. Mi mindent együtt csinálunk — mondják. Majdnem mindent, hiszen a kiszállítás helyben, Magyarkanizsára, Zentára, Csantavérre, Oromhegyesre a férfi dolga (hála istennek a helyi szétosztásban akadnak segítők), az asszonyé pedig a megrendelések vezetése. Kell is a jó logisztika, a nők erényének nevezett multitasking, hiszen sima és magvas, kicsi és nagy kenyér is készül Faragóéknál. No meg kéthetente tofu, azaz szójasajt, melynek szintén megadják a módját: a köves/vizes malmon őrölik a szigorúan megbízható termelőtől vásárolt szóját, és egyben főzik a masszát, így a végeredmény a Keleten selyemtofuként ismert egészséges táplálék, sok étel alapanyaga, mely önmagában is fogyasztható. Faragóéknál natúr ízben, valamint fokhagymás, kapros, medvehagymás ízesítéssel kapható — természetesen a fűszerek is saját földön termett biofűszernövények. S a legújabb kínálatról, az okara-, azaz szójadarakekszről még nem beszéltünk, s a saját bionapraforgóból származó mézről sem, s a hátsó udvarban tenyésztett kecskéket, valamint lovakat, illetve az Orom határában lévő szülői tanyát és a Velebiti-tó melletti, felújításra megálmodott és ezzel a jószerencsét váró tanyát nem is említettem. Meg a két nagy lánygyermeket (az egyik Németországban, a másik Szegeden él), s az Oromon nevelkedő két kisebbet sem.

— Az oromi tanyavilágban nőttem fel, majd amikor megkezdődött Jugoszlávia szétesése, akkor én innen elmentem. Tíz évet éltem kint, Németországban, ahol megnősültem, két lánygyerekünk született, aztán úgy döntöttünk 2004-ben, hogy hazajövünk. Megvettük ezt a házat, majd belefogtunk a biotermesztésbe. Közben jött még két gyerek, egy fiú meg egy lány. Sok mindent termesztettünk, volt, amikor negyven kultúra került ki a földekről. Természetgyógyászatot is tanultam Németországban, és akkor az már világos volt számomra, hogy énnekem az életfilozófiámba egyáltalán nem pászol bele a méreghasználat, melyet egy totál nem normális dolognak tartok, valahogy az emberek nem tudnak a természettel együtt élni. Elkezdtük a gyógynövények termesztését, először kis mennyiségben, aztán egy kicsit többet, majd még többet, végül már a külföldi piacra is kijutottunk, ám kénytelen-kelletlen vége lett a dolognak, amiben több tényező is közrejátszott: túl sok volt a papírmunka a működtetésében, túl kevés lett a munkaerő, és megjelent az államnak az a rendelete, amely újabb akadályokat, nehézségeket gördített a termelő elé a szállítás és a csomagolás terén. A mi költséghatárunkat ez már robbantotta volna, ezért inkább úgy voltunk vele, hogy hagyjuk, majd keresünk valami új projektumot. Egy ideig keresgéltünk… Aztán a tavasszal úgy adódott, hogy elkezdtünk kenyeret sütni egy-két ismerősnek, és ennek híre ment, egyre többen keresték a kenyerünket. A gabonát mi magunk termesztjük, eleget téve a szigorú bioelőírásoknak, tanúsítványunk van, nyolc fajta búzát is vetettünk. Kisparcellás kísérletként, a magyarországi Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet jóvoltából, hat fajtát — két-két német, osztrák és magyar fajtát — kaptunk próbára, hogy teszteljük, mi válik be itt nálunk, a mi vidékünkön bióban. A jószágainknak való élelmet is mi termesztjük, s emellett lent, napraforgót, olajtököt.

János nem az a szószaporító típus, de ami a szívén, az általában a száján. Kenyérsütős-kiszállítós napra sikerült időpontot egyeztetnünk, s egyébként is késő délutánba sötétedett az idő, hamarosan jószágetetés, fejés, és felesége, Irmi helyett is ő viszi a szót. Pedig mennyi mindenről mesélhetne az asszony, ha nem lett volna túl rég a kelés, és még rengeteg a tennivaló alvásig! Hiszen amellett, hogy a családi gazdaságból is bőven kiveszi a részét, kecskesajtot készít, tésztát gyúr, befőtteket, savanyúságokat és lekvárokat, paradicsomszószt tesz el — ha némi szabadideje akad, rajzol, nyelvet tanul, utazásokról álmodik —, és megannyi változatos ebédet, vacsorát tálal, nap mint nap bizonyítva, hogy a vegetáriánus étrend mennyire gazdag, a házaspár ugyanis nem eszik húst. Életvitelük szépségét időnként a férj közösségi oldala is dicséri: 

Feleségem által és a pár év bajorországi „vendégeskedésem” által kicsit megismerhettem a bajor konyhát is! Bajorország egyik gazdagabb része egész Európának, mégis a nép nem pocsékolja el az élelmet! Ezt mutatja az is, hogy nincs mindjárt kidobva a megszikkadt kenyér meg zsemle, hanem újra van gondolva=hasznosítva! A tradicionális bajor konyha egyik fontos része a Semmelknödel, vagyis a zsemlegombóc. Ott, ahol a búzát Isten ajándékának nézik, a falu népe, a parasztság, ott kenyeret eldobni, elfecsérelni vétek volt, és most is az kellene, hogy legyen, tisztelni kell az életünket adó élelmet! Így ma nálunk a lencse mellé kenyérgombóc került a kimaradt megszikkadt kenyérből! Nagyon is finom lett, pukkadásig ettem magam

S az ősz eleji bejegyzés szövegének idézése után hadd kanyarítsam az írás végére egy másik, sokatmondó gondolatsorát, melyet látogatásomkor fogalmazott meg:   

— Jó, hogy így szabadok vagyunk, igaz, több munkával, de hogyha most ki akarok menni, és szántani akarok, akkor szántok, ha semmit nem akarok csinálni, akkor fölnyergelek. Nem mondja meg senki sem, nem tesz senki ide vagy oda, hogy ezt csináld vagy azt csináld. Úgy is mondhatnám, hogy nem vagyok nagyon főnökkompatibilis.

Megannyi nyersen kimondott gondolatért, finom falatért olvasgassanak tovább a férfi Facebook-oldalán!