* Mikor csatlakozott a Hét Nap csapatához?

— A lap fennállásának 32. évében, 1978-ban kerültem a gárdához. Hetedik éve dolgoztam az újságnál, amikor a szerkesztőség a kor ízlésének, szellemének megfelelően korszerűsítette az újságot, és magazinjellegűvé tette. Szerették az olvasók, főleg a családias jellegéért. Ekkortájt éli az újság a virágkorát is, azt a legendás, boldog békeidőt — az egypártrendszerű politika ellenére —, amely az én fiatalkorom is volt. Jugoszlávia fejlődő ütemű ország volt, Tito egyfajta jólétet — legalábbis annak az illúzióját — teremtett, és abban mi voltaképp szabadon élhettünk.

Ez a rendszer a kisebbségek szellemi életét is felkarolta, jutott pénz bőven a kisebbségi sajtóra, így a 7 Napra is. Ebben az időszakban kopogtattam be a szerkesztőség ajtaján, teljesen ismeretlenül. Barátságos, kiegyensúlyozott, felkészült gárda várt, magabiztos, lelkes emberekkel.

* Hogy fogadták a lapnál?

— Családias hangulat uralkodott bent, atyáskodó vezetőkkel. Köztük például Mészáros Zakariással — Zaki bácsival —, aki abban az időben főszerkesztő-helyettes volt. Szívügye volt az újság, annak minden munkatársa, különösen a fiatalok, főleg a pályakezdők, és főleg azok, akik hátrányosabb környezetből jöttek. Erre az atyáskodó típusra nagyon nagy szükségük volt az akkori embereknek, jó volt valakire támaszkodni, és jó volt tudni, hogy ott van egy idősebb személy, aki engem is mint fiatalt felkarol. Az ő atyai gondoskodását viszont ellensúlyozta Brenner Jánosnak, az akkori főszerkesztőnek a szigora. Ő egy egészen más típusú ember volt, de szintén befogadó, készséges és jóindulatú. Az igazgatónk, Fejes Szilveszter is azt nézte, hogy ha jött egy fiatal jelölt, akkor annak legyen munkahelye, és már meg is látta bennem a jövendőbeli lektorpalántát.

A fiatalítás elve működött a lapnál, nem zárkóztak el az új munkaerőtől, hanem azt nézték, hogy támogassák az akkori lektort, idősebb Dévavári Zoltánt, és írói ambíciói kiteljesítése érdekében tehermentesítsék az újság nyelvi gondozásának teendői alól.

* Milyen volt akkoriban dolgozni?

— Első lépésként kiküldtek a nyomdába, korrektori munkakörbe. Ez egy unalmas és egysíkú munka, de egyféle beavatásnak számított, az újságírók is mind korrektorként kezdték. Délutáni munka volt, mely bizony sokszor belenyúlt az éjszakába, főleg az Rtv-műsor — mely még ólomszedéssel és igen lassan készült — nyomtatása idején. Volt, amikor hajnali fél 2-kor indultam haza. Ági lányom még kicsi baba volt akkor, és megesett, hogy éjnek évadján levetett szandállal, mezítláb futottam haza, hogy fel ne hívjam magamra a kutyák figyelmét. Olyan is volt, hogy át kellett másznom a nyomda magas kapuján, mert mire végeztünk a munkával, nem találtam a portást a fülkéjében, nekem meg nem volt türelmem megvárni, hogy visszajöjjön az őrjáratból. Az is előfordult, hogy amikor a kislányomat nem tudtam hol elhelyezni, akkor magammal vittem — így dolgoztunk. Azért mesélem mindezt, hogy érzékeltessem a korbeli különbséget. A mostani fiatalok, azt hiszem, erre már nem volnának hajlandóak, nagyon lázonganának. Ezért nem értettem meg, amikor egyik-másik fiatal újságírót nem lehetett kimozdítani a komfortzónájából, nem volt hajlandó felkelni a vasárnapi ebéd mellől az asztaltól. Pedig ez a hivatás, és a hivatás mindig lemondással, áldozattal jár.

A szerző felvétele

* Hogyan sajátította el a szakmát?

— Délutánonként még vadászgattam a hibákat a nyomdában, délelőttönként pedig már bejártam a szerkesztőségbe, ahol Dévavári gondjaira bíztak. Nagyon sokat köszönhettem neki, az ő útmutatásával kezdődött el a pályám. Rá kellett döbbennem azonban, hogy édeskeveset tudok ahhoz, hogy egy lapnak a nyelvi színvonalát, melyet az elődöm rám bízott, fenntartsam. Rettegtem tőle, hogy nem tudom megóvni a 7 Nap tisztaságát azoktól a hibáktól, amelyek olyan komolytalanná és provinciálissá szokták tenni a lapokat. Ezek a helyesírási meg a mondattani hibákon kívül a pongyolaságból eredő stilisztikai hibák, a szóképeknek meg a stíluseszközöknek a helytelen használata, a kifejezésbeli meg a szóhasználatbeli hibák, a túl sok idegen szó használata, a képzavarok, a szleng megjelenése az újságcikkben. Órákat töltöttem el önképzéssel, szakkönyvek lapozgatásával meg azoknak a kéziratoknak a nyálazásával, amelyeket Dévavári már átfésült. Abban az időben még golyóstollal javítottunk az írógéppel írt kéziraton. Néha úgy belemélyedtem a már kijavított kéziratok olvasgatásába, hogy azt sem vettem észre, mikor zárták rám az ajtót, csak arra eszméltem fel, amikor a küldönc visszajött a kéziratokért, hogy a nyomdába vigye őket.

* Milyen volt akkoriban a szerkesztőségi élet, a hangulat?

— Nagyon jó volt felismernem, micsoda szerkesztőségi élet folyik itt, a korzó sarkán lévő épület második emeletén, ahol az eldugott, pici szobák mellett volt egy bohémszoba is, melynek az ajtaja mindig mindenki előtt nyitva volt.

Az akkori szellemi élet nagyjai szívesen cseréltek ott eszmét politikáról, vitatkoztak költészetről, irodalomról — öröm volt hallgatni. Fiatalok meg öregek szoros összhangja jellemezte a szerkesztőséget, szívesen mentem be dolgozni.

Rendszeres vendég volt a háznál Nagykópé, azaz Kopeczky László, Lévay Endre, Garay Béla és Baráczius Zoltán. Nagyon örültem még Lifka Sándor feleségének, ha olykor megjelent. Mintha egy régi divatlapból lépett volna elő, nagyasszonyi mivoltában csodáltam meg őt. Volt köztük olyan igazi szabadkai figura, aki szinte belenőtt a városképbe. Ilyen volt Dési Ábel, aki a mi szerkesztőségünk tagja volt, de amolyan örökmozgó, egy „bolygó hollandi”. Nagy, ronda, elnyűtt táskáját lóbálta maga mellett, meg hosszú, zsíros, gyűrött kabát lógott rajta, mint valami vállfán. Nagy könyvfaló lévén főleg a könyvesboltok környékén keringett, idővel pedig vissza-visszatért a saját szerkesztőségébe. Amikor váratlanul betoppant az én szobámba is, hogy üdvözöljön — mesebeli hercegnőnek nevezett, mindenkinek külön nevet adott —, és ha éppen az ő kéziratát lektoráltam, azonnal el kellett tüntetnem, mert vérig sértette a munkájába való belekontárkodás. A nyomtatásban viszont már helyénvalónak találta a javításokat. Ilyen furcsa volt Gulyás Jóska is, aki őstehetségnek számított, és roppant kényes volt az amúgy nagyon igényes kézirataira. Gyönyörű feszesen, ízesen tudott fogalmazni, és tökéletesen tisztában volt a nyelvi szabályokkal, hibátlan kéziratokat adott le, csak az írásjelekkel állt hadilábon. Egy alkalommal fehér írógéppapíron érkezett a szövege. Gyöngybetűkkel egy lapszéli felszólítás állt rajta: „Nem annyi vessző, amennyi kell, hanem amennyit én akarok!” Rádöbbentem, hogy úgy megőrizni a hangulatát a javítandó szövegnek, hogy ne csorbuljon annak stílusa, és mindezt összeegyeztetni a javítással, nagyon nehéz. Persze nem mindegyik szövegnek van íze, zamata, mondanivalója. Nagyon sok kontármunka került az asztalomra, mert a mindenkori szerkesztő megóvta attól, hogy a papírkosárba kerüljön. Át kellett írni, ami ugyan nem a lektor dolga, de nagyon sokszor megtettük, lapérdekből, kegyelemből meg a tanítás szándékával.

* Milyen benyomással emlékszik vissza a Hét Napnál töltött éveire?

— Nagyon örülök, hogy végig ezzel a lendületes, életképes, tapasztalt és lelkes tagokból álló csapattal dolgozhattam, felkészült újságírókkal és hozzáértő szerkesztőkkel, valamint egy harcos, keménykötésű, irodalmi felkészültségű főszerkesztővel, Dudás Karcsival. Ők voltak a harcostársaim, akikkel számos nehézség ellenére mindenkor helytálltunk.

Azt hiszem, méltán mondhatjuk, hogy a jó harcot megharcoltuk. Erről győzött meg az a meglepetés, amelyben a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete részesített, amikor a rangos grémium nekem ítélte az életműdíjat. Úgy érzem, nemcsak nekem szólt ez az elismerés, hanem az egész szakmának, amely mindaddig mellőzött volt, holott nagy szükség van rá, mert a nyelv fokozatosan és folyamatosan romlik — nemcsak a hétköznapi, beszélt nyelv, hanem a hírközlő szerveké is, amelyek le akarják hadarni a híreket, tömören és igénytelenül —, ezért vigyáznunk kell rá, meg kell őriznünk. A nyomtatott sajtóban mindenképp.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág