— Erre a lehetőségre nem is gondoltunk — mondja a középkorú asszony —, ezért jöttem a beszélgetésre egyedül. Nézze, itt vannak a történet szereplőinek személyes adatai, ha bármiben kételkedne, mindent ellenőrizhet. Egyébként is: ilyesmit senki sem tud kitalálni, legfeljebb maga az élet rendezheti meg. Mi hárman is sokáig tanakodtunk, vajon jelentkezzünk-e, végül úgy döntöttünk: én jövök csak el, hiszen az elmúlt néhány hónapban minden titokra fény derült, és beszélhetek mindannyiunk nevében. De mielőtt bármit is mondanék, szeretném hangsúlyozni, nem azért állok a nyilvánosság elé, mert bárkinek bármit fel akarunk róni, csupán azt szeretnénk, hogy az emberek elgondolkodjanak rajta, mennyire hihetünk egymásnak. Megjegyezem, ha fiatalabb volnék tíz évvel, akkor sem csinálnék semmit másként.

Egy bácskai kisvárosban születtem, és még egyéves sem voltam, amikor elvesztettem az apámat. Anyukám nevelt fel jószerével segítség nélkül, hiszen a rokonságunk egy vénlány nagynéniből és egy idős, vak házaspárból állt — ám ők maguk is anyukám segítségére szorultak. Ennek ellenére szép gyermekkorom volt. Anyagi javakban ugyan nem bővelkedtünk, de nagyon jól megértettük egymást anyuval, és mindig mindent elmesélhettem neki. Különös gonddal nevelt arra, hogy higgyek az emberekben, hogy ne zárkózzak magamba. Mindig azt mondta, ha két ember van körülöttem, amikor baj van, azt hárman már könnyebben megoldjuk.

A középiskola befejezése után gyorsan férjhez mentem, de a házasságom nem volt hosszú életű. A háború elől a férjem egy Svédországban élő rokonához ment — azzal az ígérettel, hogy amint összeszedi magát egy kicsit anyagilag, utánamehetek az akkor másfél éves lányunkkal. Egy év múlva azonban kérte a házasságunk felbontását, mert ismét nősülni akart. Többé nem is jelentkezett, és én sem kerestem — még a tartásdíj miatt sem. A lányom nőtt, nekem elég volt az ő és anya társasága, nem jártam sehová, és nem is kerestem új ismeretségeket.

A lányom már iskolás volt, amikor anyu elhunyt. A halála után el akartam adni a nagy családi házat, hiszen nekünk, kettőnknek túl nagy volt — hatalmas költséggel. A villanyórával volt valami gond, ezt jelentettem is, és néhány nap múlva kijött egy szakember — egy csöndes, halk beszédű, jóképű, korombéli férfi, akivel a lányom hihetetlenül gyorsan összebarátkozott. Két alkalommal a munka miatt jött, utána már más okból, és egyre gyakrabban. Elmondta, hogy nős, gyerekük azonban nem lehet, ezért elég laza a házasságuk. Sajnálja a feleségét, aki viszont hallani sem akar a válásról. A villanyszerelő hetente legalább két-három napot töltött velünk, és annyira összeszoktunk, hogy a lányom elkezdte apunak szólítani. Anyagilag is támogatott bennünket, amennyire csak tehette. Nem titkoltam a kapcsolatunkat, mert úgy éreztem, kötődik hozzám és a lányomhoz. Azt tudni kell, hogy nem az én városkámban élt, és sosem akartam megtudni, mi történik vele, amikor nincs velünk. A lányom időközben a középiskola befejezéséhez közeledett, és a párom sokszor ugratta, hogy lassan a lakodalmára kell gyűjtenünk. Tudom, nehéz megérteni vagy elhinni, de mi valóban nagyon szépen éltünk, megértésben, szeretetben.

Tavaly májusban a lányom érettségijére készülődtünk, amikor a párom hirtelen meghalt. Senki sem szólt, de legbelül valami nem hagyott nyugodni, és felhívtam a vállalatát. Afelől érdeklődtem, hogy miként léphetek vele kapcsolatba. Így tudtam meg, hogy meghalt, és azt is, hogy hol és mikor helyezik örök nyugalomra. A lányomnak nem akartam szólni, de végül nem bírtam ki, és mindketten elmentünk a temetésre.

A koporsóhoz nem mehettünk oda, de a gyászszertartás után — magam sem tudom, miért — mégis kifejeztük részvétünket az özvegynek, aki arra kért bennünket, menjünk el a szerény halotti torra, mert ő ismer bennünket. Sóbálvánnyá meredtem, de a körülöttünk álló gyászolók miatt nem szólhattam semmit. Elmentünk hát a torra, és telefonszámot is cseréltünk. Mint később kiderült: a páromnak rajtam kívül volt még egy kapcsolata, melyből egy kisfiú is született. A felesége mindkettőnkről tudott, de szerinte a férje egy áldott jó ember volt — egyetlen aprócska hibával: nagyon szerette a nőket. De nem akármilyeneket, és nem állandóan váltogatva őket: volt egy típus, mely megfelelt az elvárásainak, és az ilyen nők mellett élte az életét. Senkit meg nem bántva, nyilvánosan meg nem alázva. És mindezt a felesége jóváhagyásával, akit kínzott a lelkiismeret, hogy nem szülhet neki gyereket, ezért mindent elnézett neki. Talán nehéz megérteni, de mi hárman sokszor együtt megyünk a sírjához, és őszintén megkönnyezzük az elvesztését. Mert mindhárman szerettük — és hittünk neki.