Gergely József természetfotós, a Magyar Szó újságírója riportútjai során kezdte gyűjteni a hódegyházi (jázovai) anekdotákat, majd később tudatosan ment vissza akár többször is a mesélőkhöz, hogy végül kévényi komikus történettel gazdagítsa az olvasókat.
Az adomák Amit a galamb összehordott — Hódegyházi vidám történetek címmel tavaly év végén kötetben is megjelentek. A szerző ezzel gátat vetett a feledésnek, és lehetővé tette, hogy ezek az esetek a szájhagyományból és az emlékezetből esetlegesen kikopva is megmaradjanak az utókor számára.
Nincs olyan falu, amelyben nem mesélik az emberek egymásnak a közösségükben megtörtént humoros eseményeket, vidám történeteket, melyek — bár az elszenvedők számára korántsem voltak mindig kacagtatóak — a falu nagy többségének feloldó nevetést hoztak a helyzet- vagy jellemkomikum által. És olyan falu sincs, amelyben nem éltek vagy élnek különös figurák, akik garmadával, másoknál sokkal gyakrabban szolgáltatták vagy szolgáltatják a kacagtató történeteket, hogy majd azok évtizedeken vagy akár évszázadnyi időn át öröklődjenek szájhagyományként ősökről a leszármazottakra, régi lakosokról az újabbakra. Az elvándorlók pedig akár nagy távolságokra is magukkal vihetik a humornak ezt az örökségét — olvashatjuk Fodor Istvánnak, a kötet szerkesztőjének az előszavában.
A szerző felvételei
A hétköznapi élet a legjobb történetíró, hiszen különösen a régmúlt időkben számos alkalom teremtődött a mesélésre. A lányok, asszonyok vízért mentek az artézi kútra, a napszámosok csapatostul jártak dolgozni a gazdákhoz, dohányt és paprikát termesztettek, melynek a fűzése, hasítása szintén közösségben történt. Emellett kamillát szedtek a szikesen, fürödni, halat és békát fogni gyülekeztek az Aranka partján, és a borbélynál, templomban, kocsmákban, bálokban, lakodalmakban, disznótorokban is találkoztak az emberek. Amíg nem volt sem rádió, sem televízió, Gyertek a csapatba! mondással invitálták egymást a lakosok, és főleg a téli estéken jókat kártyáztak, beszélgettek, meghányták-vetették a falu dolgait.
A XX. század elején kis híján 2000-en éltek Hódegyházán. A népességfogyás a ’70-es években kezdődött, amikor a nagyvárosok ipara magához vonzotta a bánáti falvak lakosságát. A könyvben megtaláljuk Vastag Bálint nyugdíjas nyilvántartását, mely alapján a településnek 2008 végén 757 lakosa volt, köztük 98 betelepült menekült. Tíz év alatt ez a szám 246 fővel apadt, és 2019 elejére 571 lakosa maradt a falunak, közben a menekültek közül is a legtöbben továbbálltak. Egykor 565 házat számláltak, a tavalyi évben már csak 250-ben éltek a helybeliek, számos épület üresen, esetenként romosan áll.
A gyűjteményt nemrégiben nagyszámú közönség előtt mutatták be Csókán a könyvtárban. A jó hangulatú esten a szerző mellett jelen volt Fodor István, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója, felolvasott Kónya Lívia, Kónya Sándor pedig megzenésített versekkel színesítette a rendezvényt.
— Bánát és azon belül Hódegyháza a szívem csücske, gyakran járok arra, és szívesen találkozom az ottani emberekkel. Emellett a táj és a gazdag madárvilág is lenyűgöz. A szikes puszta körülveszi a települést, mely ezáltal egy kis szigetté válik. Az ott élők egy kicsit archaikusabbak és nyitottabbak, mint mifelénk. A faluban is elmondták, és magam is tapasztaltam, hogy van számos érdekes anekdota, melyet érdemes lenne begyűjteni és lejegyezni. Az idősebbek ezekre még emlékeznek, sőt, a kilencvenegy éves Mariska néni, akinél vagy tízszer voltam, kapásból elmond még most is vagy száz történetet. A terep a könyv megjelenése után is kincsesbánya, mert az embereknek újabbnál újabb mulatságos esetek jutnak az eszükbe, és ez addig folytatódhat, amíg lesz adatközlő. 2017-ben már összegyűlt vagy ötven humoros történet, és láttam, ebből akár könyv is lehetne. A Magyar Szóban, a Tiszavidék oldalon Mosolygó Bánát címmel megjelentettem közülük néhányat. A vadászok is összehívtak egy anekdotázó társaságot, nyolc-tíz embert, és ott étel-ital mellett mondták a magukét, én pedig rögzítettem, de el is döntöttem, mindenkihez elmegyek majd külön-külön is, és némi pálinka mellett felidézzük ezeket az eseményeket. Ez persze senkiből sem jön elő gombnyomásra, csakis úgy működik, ha nyugodtan leülünk és beszélgetünk. Így kezdtem célirányosan gyűjteni. Közben arra is rájöttem, hogy ezek az emberek egyúttal jó riportalanyok is, ezért hosszabb írások is születtek a hódegyháziakról. Ezekből eddig húsz fejezet jelent meg napilapunk Üveggolyó mellékletében. Ebben a sorozatban a hosszabb, leíró történetek kaptak helyet, melyekből szintén összeállhat majd egy újabb kötet — hallottuk Gergely Józseftől. A szerző azt is elmondta, hogy a fotókkal illusztrált könyvben két év „termése” olvasható. Az albumszerű, 21 x 17 centis formátumot azzal magyarázta, hogy a 21 már eleve nyerőszám, a 17-re pedig a jó hazardőr kér még egy lapot. — A tartalom tizenkilenc tematikus fejezetből áll, a végén találhatóak a pajzán történetek, a fekete humor és az egyéb, velősebb témák. Nem kell az elején kezdeni, hátulról is lehet olvasni, mint az újságot. Azt máris elmondhatom, hogy a helybelieknek nagyon tetszik, hiszen két hét alatt 80-100 könyvet megvásároltak.
— Vannak a könyvben erős poénnal végződő történetek, de nekem leginkább a finom humorúak tetszenek. Mindegyik nevekhez kötődik, ami a helybelieknek különösen érdekes, hiszen ők ismerik a szereplőket — de én is, aki csak most hallottam róluk, szintén élvezettel olvastam. Tehát bárkinek jó szórakozást nyújtanak. Szerkesztőként 500 anekdotát kaptam, abból több mint 400 került be a könyvbe, mely a Magyar Szó fennállásának 75. évfordulójára jelent meg a napilap kiadásában. Egyes anekdotáknál jelöltük a tájszólást, hogy ez is megmaradjon példaként. Az összeállítás mintegy száz évet foglal magában, a Monarchiától a szövetkezetig, a ’70-es, ’80-as évekig. Kordokumentumként is lapozható, hiszen láthatjuk az életkörülményeket, az egy-egy időszakra jellemző cselekvéseket, mint például a svercelést (csempészet), melyről talán a mai fiatalok már azt sem tudják, mi fán terem. A cím — Amit a galamb összehordott — tükrözi azt, hogy a kötetbe bekerült történetek mennyire sokfélék. Nem is tudtuk mindegyiket kategorizálni, az egyes fejezetek a juhászokra, a vadászokra és a halászokra, a paraszti élet viszontagságaira, a mesterekre, a papokra, az italozásra stb. vonatkoznak. A könyv végén a történeteket elmesélő 30-40 ember névsora és dr. Raffai Judit néprajzkutató szakmai ajánlása is megtalálható — mondta Fodor István.
„A bánáti Tisza mente elbeszélőkedvét régóta ismerjük. Közel száznegyven évvel ezelőtt jegyzett le Kálmány Lajos elsőként Hódegyházáról (Jazovo) népmeséket és mondákat. Ezt követően a 20. század kilencvenes éveiben Penavin Olga is közreadott jázovai népmeséket. Ez a gyűjtemény, illetve a környező falvak gazdag monda- és mesevilága mindig azt mutatta, hogy egy sajátságos, erre a térségre jellemző elbeszélőkultúrát feltételezhetünk ezen a tájon. Gergely József munkája ezt a feltevésünket erősíti meg.” (Raffai Judit)
