* Abban az időben milyen volt a Hét Nap?

— Az egy olyan időszak volt, amikor az újságnak, a Hét Napnak, illetve az újságíróknak tekintélyük volt. Olyan időszak volt, amikor az olvasó roppant fontos volt. Az akkori Hét Nap bevételének egyharmada az olvasóktól jött, egyharmada reklámból, és csupán egyharmad származott a tartományi támogatásból. Akkoriban nálunk is hirdettek a nagy cégek, melyeknek mérvadó volt az eladott példányszám. Olyan nagy vállalatok reklámoztak nálunk, mint a szlovéniai IMV autógyár, a Gorenje és más nagyobb vállalatok. A példányszám növelése érdekében jó írásokat kellett csinálni, hogy az olvasók minél nagyobb számban vegyék a lapot. Így kúszott fel a példányszám 65 000-ig. Az körülbelül azt jelentette, hogy a vajdasági magyarok közül minden második családban megtalálható volt a Hét Nap, tehát nagyon olvasott újság volt. Boldogság volt ott dolgozni, nem tehernek éltük meg, hanem igyekeztünk minél jobban csinálni a munkánkat.

* Mikor került a Hét Naphoz?

— 1969-től voltam a Hét Nap külsős munkatársa két éven keresztül, ’71-ben vettek fel állandó munkaviszonyba. Akkor a Hét Napnak volt egy olyan stratégiája, hogy saját újságírókat nevelt ki. Olyan voltam én is, továbbá Orosz Ibolya, Kopeczky Csaba, Szabó Hangya Teréz, Molnár Csikós Attila, Komáromi Ákos és Németh János. A saját nevelésű újságírók munkája volt a titka mindennek. Az egy álomvilág volt, akkoriban nem illett bent lenni a szerkesztőségben, mert amikor meglátott a főszerkesztő, akkor számonkért, hogy miért nem vagyok terepen, miért nem dolgozom. Akkoriban újságíróként bárhová utazhattunk a régi Jugoszláviába, ha voltak témáink, akkor bejelentettük, hogy teszünk egy körutat Szlovéniában, beültünk a kocsiba, és mentünk. Arra serkentettek bennünket, Petkovics Kálmán főszerkesztővel és Grósz György igazgatóval az élen, hogy mi, újságírók hozzunk jó, érdekes írásokat, és azzal ne törődjünk, hogy ez mibe kerül. Volt napidíj és kilométerpénz is. Volt egy kolléga, aki annyit utazott, hogy háromévenként új autót tudott venni a kilométerpénzből. A saját nevelésű újságírókat nagy öregek tanították, engem például Brenner János és Mészáros Zakariás. Ma már ilyen műhelymunkák nincsenek. Dévavári Zoltán volt a lektor, aki után mindig elolvastam a kijavított kéziratomat, hogy többé ne ismételjem meg a hibákat.

* Milyenek voltak az akkori szerkesztőségi ülések?

— Az egy más világ volt, elemeztük az előző számot, és őszintén megmondtuk egymásnak a véleményünket. Ezután a munkatársak szavaztak, hogy melyik volt a legjobb írás abban a számban, és melyik volt a legjobb cím. A legjobb címeket döntő többségben én nyertem, közismertté váltam erről, és a kollégák maceráltak is azzal, hogy a Miskolczinak van már egy jó címe, még csak egy írást kell hozzá csinálnia. A hét legjobb írását és címét is pénzzel jutalmazták. A legjobb címért olyan 5000, a legjobb írásért pedig 20 000 dinárt kaptunk. Nem tudom már pontosan, ez akkor mennyit ért, de ha megnyertél négyet, akkor az kitett egy heti fizetést is. Jól kerestünk egyébként, de nagyon sokat is dolgoztunk. A heti normánk egy, legfeljebb két írás volt, ami most kevésnek tűnhet, de ezeken az anyagokon sokat kellett dolgozni. Volt olyan írásom, amelyhez fél évig gyűjtöttem az anyagot, de nagyot is durrant utána. Oknyomozó riportokat készítettünk, és mindegyik íráshoz több riportalanyt szólaltattunk meg. Az interjú volt a leglebecsültebb műfaj, azzal nem lehetett prémiumot kapni.

* Miből állt a napi munka?

— Akkor még nem volt internet, az információszerzés telefonon vagy személyes találkozásokkal történt, jártuk a terepet, és minden községben voltak informátoraink. Az újságírói munka nem abból állt, hogy odaértem valahova, letettem a diktafont, és néhány óra múlva hazaértem. Néha több napot is távol voltam, például amikor Zentán jártam a terepet az éjszakai ügyeletes egészségügyi felügyelettel, mely a pékeket ellenőrizte, akkor több napot is ott kellett aludnom. Amikor a munka megkívánta, akkor néhány napra kibéreltünk egy hotelszobát, és jól körbe tudtuk járni a témát. Közben benéztünk a helyi kocsmákba, a boltokba, és elbeszélgettünk az emberekkel, így rengeteg információhoz hozzá tudtunk jutni. Erre volt lehetőség, pénz és igény is. Aki jó újságíró akart lenni, az minden fellelhető újságot, szakmai lapot és riportkötetet elolvasott. Ez benne is volt a munkaidőnkben, és a heti egy, maximum két írás mellett volt is időnk olvasni és képezni magunkat. Volt egy bohémszobánk, ahol lehetett kávézni, dohányozni és viccelődni. Ide jártak be a külsős munkatársak is, de volt egy kártyaszoba is, ahol rengeteget kártyáztunk, barátkoztunk. Napi átlagban megvolt másfél óra kártya, de volt egy alkalom, amikor tizenhat órát kártyáztunk egyhuzamban reggelig, ételünk nem volt, csak feketekávé és cigaretta. A szerkesztőségi munka pedig abból állt, hogy leadtad a kéziratodat, megbeszélted a következő témát, és utána mehettél terepre. A későbbiek során megdöbbentem, mert bevezették a munkaidőt. Elszörnyedtem rajta, hiszen az újságíró akkor dolgozik, amikor nincs bent. Én életemben nem írtam bent a szerkesztőségben, legfeljebb egy-két rövidhírt — inkább otthon, éjjel 2-ig, 3-ig, amikor kedvem és ihletem volt. Ilyenkor senki sem zavart, nem csörgött a telefon. A szerkesztőségben inkább egy társadalmi élet folyt, ahová rengetegen jártak be, többek között a külsős munkatársak is. Miután betördelték az újságot, és kész volt a munka, szabad volt inni. A Rubin Vinjak volt a szerkesztőség itala. Nem volt részeg soha senki, de az emberek megittak egy-egy pohárral. A szerkesztőségbe rengetegen jártak be, kollégák és persze a régi nagyok, Csépe Imre, Zákány Antal, és nem lehetett nem megkínálni őket egy itallal.

* Mi számított akkoriban jó témának?

— Ami botrányos volt. Minden számban volt egy olyan írás is, amely visszhangot keltett, és beszéltek róla az emberek. Az én egyik legütősebb írásom a Kelebiai dáridók alkonya címet viselte, és megjelenése után a Szocialista Szövetség teljes községi vezetőségét leváltották. Történt ugyanis, hogy Kelebián a Siflis ékszerésztől a vagyonkivizsgálásnál elvettek egy nagyobb víkendházat, és oda jártak ki dáridózni. Fél évig nyomoztam, és miután megjelent az írás, ütött is nagyot. Mentünk is Újvidékre fejmosásra a pártbizottságba. Akkoriban a sajtó szabadabb volt, de voltak szabályok. Nagy volt a demokrácia, de a pártot globálisan nem lehetett bírálni, viszont az egyes tagok viselkedéséről és az egyes testületek döntéséről szabad volt írni. Verhettük a port a szakszervezeten, a Szocialista Szövetségről minden szinten lehetett negatívan is írni, csak tartományi szinten nem, mert az volt az alapítónk. Ez íratlan szabály volt.

Két hónapig lehallgatott újságíró voltam. Egy téma kapcsán folytatott oknyomozás során azt szerettem volna nyilvánosságra hozni, hogy a nagy politikai fejesek vadászatai után a lelőtt vadakat az erdőgazdaság melyik cégeknek számlázza ki. Ekkortájt egy közeli rendőr ismerősöm kölcsönkérte a lakásomat egy pásztorórára, majd két hónappal később ez ismét megtörtént. Mint utóbb kiderült, ennek oka nem a házasságtörés volt, hanem az, hogy lehallgató készülékeket helyezzenek el. Valószínűleg túl kevés volt az, hogy a telefonomat lehallgassák.

* Mi vezetett oda, hogy feladja az újságírói szakmát, és vállalkozó legyen?

— Értelmetlenné vált az újságírás, mind erkölcsileg, mind anyagilag. A leírt szónak a közéletben semmilyen súlya nem volt, az olvasók nem igényelték már az olyan fajta újságírást, amelyet szerettem csinálni. Jött egy olyan kor, amikor már nem volt sem az újságírónak, sem az újságírásnak tekintélye. Ha jól számolom, összesen húsz évet töltöttem újságírással, és úgy gondolom, hogy ez elég is volt.

* Végül még egy kérdés: mi a véleménye a mai Hét Napról?

— Előfizetője vagyok, figyelem, de nem mondok véleményt. Nem illene egy jubileumi, ünnepi hangulatú írásba.

„Átkötözött” szerkesztőségi ülések
— Két újságírónő, Burkus Valéria és Orosz Ibolya mindig kötött a szerkesztőségi üléseken, mondván: úgy is tudnak figyelni. Poénból én is elkezdtem kötni, hátha abbahagyják.

A képen balról jobbra: Miskolczi József, Orosz Ibolya, Kopeczky Csaba, Szabó Hangya Teréz (Miskolczi archívuma)