Már azok számára is, akik korábban kételkedtek, bizonyossá vált, hogy a szerbiai gazdasági reformok kimerülnek a „látszólagos” megszorító, takarékoskodó intézkedésekben. Látszólagosak, mert amíg a kormány, a kiválasztottak az egyik kezükkel elvesznek, addig a másikkal szórják a pénzt.
A kormány az idő minden sebet begyógyít alapon működik, miközben minisztereink minden alkalmat kihasználnak, hogy meggyőzzenek bennünket: minden a lehető legnagyobb rendben van. Nincs új a nap alatt. A mostani vezetőinknek sincs semmilyen elképzelésük, tervük, hogy mit kellene tenni, hogyan kellene belekezdeni egy egész társadalmat megváltoztató reformba. De hát kinek is volna elképzelése, amikor minisztereink már sokszor bizonyították szakmai rá(nem)termettségüket? Mintha az egyetlen megoldást a Nemzetközi Valutaalap és a különféle nemzetközi hitelintézetek nyújthatnák. IMF, tehát megszorítunk.
A nép pedig tűr. Tűr, mert tudja, hogy a hatalom logikája mindig ugyanaz. És ha talán sikerül is valahogy elzavarni a kínzóinkat, a helyükbe a tökéletes másuk kerül. Persze még mindig sokan vannak, akik valamiért — talán érdekből, esetleg szerelemből vagy nosztalgiából, ki tudja, miért — imádják a kínzóinkat. Mindez, úgy látszik, ésszerű is, éppen azért, mert egyelőre még csak fel sem sejlik a láthatáron olyasvalaki, aki alkalmasabb a feladatra, vagy aki egy akarat alá tudná gyűjteni az embereket.
De ugyanez tapasztalható kicsiben is. Fölénk terpeszkednek, megaláznak, fölpofoznak, és ez egy csöppet sem zavar bennünket. Morgunk, zsörtölődünk, kiüvöltjük magunkat, posztolunk a Facebookon, blogot írunk, viccelődünk mindezen, ám mégis elviseljük, mégpedig a fent említett hatalom logikája miatt. A tökfödőt viselők változnak, de a természetük ugyanaz marad.
Mindennap végezzük az alulfizetett munkánkat, odaállunk a futószalag mellé, „élvezzük” az egészségügyi és az oktatási rendszerünk minden „áldását”, várjuk a háziúr kinyújtott tenyerét, fizetjük az adót, az uzsorakamatos hitelt. Mindenfélével etetnek bennünket, olyasmivel, amitől már rettenetesen fáj a gyomrunk. Mi pedig újból és újból bizalmat szavazunk nekik.
A nagyfiúk egyáltalán nem olyan ostobák, mint azt sokan hiszik. Elefántcsont széken ücsörögve tanulmányozzák a hangyák viselkedését, írják tanulmányaikat olyan könyvekbe és folyóiratokba, amelyek soha nem jelennek meg. Azután a félistenek időnként alászállnak, lejönnek közénk, hogy azt higgyük, ők is egyek közülünk.
