Odahaza — szülőfalumban is, mert hát miért volnánk éppen mi kivétel?! — ennek a szónak eredetileg pejoratív üzenete volt. Akár szitokszónak is nevezhetném, hiszen annak, akit ezen jelzővel felruházott egy-egy közösség, annyi volt! És nemcsak neki, de ivadékainak is. Míg a világ s két nap. Le nem szedte e billogot róluk senki. Hasztalan volt az érintett fél minden igyekezete… Legalábbis így VOLT ez egykoron. Hajdanában, amikor megboldogult édesanyánk a cukrot még véletlenül sem nevezte sónak (és fordítva sem!), miképpen azt is tudtunkra adá, hogy a mosógépbe gyömöszkölt szennyes fehérneműk közé tilos tarkát keverni, mert akkor a gatyáinknak annyi!
Régen, nagyon régen volt mindez. A hétvégi nagymosások szempontjából három évtizeddel is régebben, hiszen a XX. század ínséges ’90-es éveitől errefelé családi háztartásunk „gépparkjában” fölöslegessé vált e „lötykölő” masina. Először az akkori inflációs helyzet tette mindezt indokolttá, majd pedig — az idők múlásával — a megszokás meg a rutin. Végül pedig a ráeszmélés: amit a jóféle, lúgos háziszappan — ráadásul ez utóbbiból édesapánk évtizedekre elegendőt lefőzött — nem képes kioldani, azon már egyetlen csodagép sem fog segíteni! Felőlünk aztán kínálgathatták különböző típusait a tévéadók reklámblokkjai… Idővel aztán ezeket a „dobozokat” is kipateroltam a házból. Ha rám kérdeztek, legfeljebb annyit válaszoltam, megáldott engem a Teremtő elegendő képzelőerővel ahhoz, hogy a sima hangokból is tudjak képeket alkotni. Ehhez pedig a rádió untig elegendő… közvetítő. Igen, először valóban médiumot írtam, de vannak szavak, melyeknél sohasem lehessen tudni!
Hasonlatosan e jegyzet címéül választott, úgynevezett háztáji fogalomhoz, mellyel — igaz, egyelőre viccelődő hangnemben — legutóbb személyemet is kitüntették odahaza. Odahaza, ahová újabban már csak/még mindig visszajárok, bár egyre inkább lazul ez a kötelék. Viszont megvan. Él. És követeli jussát. Akárcsak az utcára kiültetett diófák, a kerítésen belül pedig a kert meg a ház, mely fölött még ép a cserép, vagy ha nem is ép annyira, de tartják egymásban a lelket. Mást aligha tehetnének. Miközben én egyre határozottabban és hitelesebben formázom, alakítom az örökös vándorlót. A Bolygó Bánátit.
Azon karakterek egyikét, amely időről időre ördögszekérként „guringázik” keresztül-kasul országutaink hepehupás pódiumán. A modern idők garabonciásaként, aki munkavégeztével elmegy, hogy aztán, amikor kell, vissza is jöhessen.
