Fehér Dávid Erzsébet és férje, Fehér István néhány évvel ezelőtt az örökbefogadás mellett döntöttek. Kiegyensúlyozott házasságban éltek, mégis úgy érezték, a teljes boldogsághoz hiányzik nekik egy gyermek. Mivel sajátjuk nem születhetett, 2004-ben bejelentkeztek a Szociális Központba. Erzsébet hamarosan elvégezte a nevelőszülői tanfolyamot, és felkerültek a várólistára. 2005-ben hozzájuk került egy kislány, akit azóta is nevelnek, és sajátjukként szeretnek.

• Miért kisbabát kívántak örökbe fogadni?

— Szerettem volna megtudni, milyen egy csöppséget nevelni. Reménykedtünk benne, hogy örökbe is fogadhatjuk a kislányt. Addig is biztonságot, szeretetet nyújtunk neki, hiszen ő is megérdemli, hogy igazi családban nőjön fel. Mirella kilenc hónapos volt, amikor hozzánk került.

• Mi a feltétele annak, hogy valaki nevelőszülővé válhasson?

— A Szociális Központ munkatársai kijöttek hozzánk, hogy megnézzék, milyen környezetben tudjuk elhelyezni a babát. Mivel megfeleltünk az elvárásoknak, egy pszichológus is elbeszélgetett velünk, majd várólistára kerültünk. Nem tudták megmondani, mennyit kell várnunk, ezért fel voltunk rá készülve, hogy bármikor megérkezhet a kis jövevény. Egy csütörtöki napon szóltak, hogy hétfőn az újvidéki gyermekotthonból hoznak egy csöppséget. Láttunk róla fényképet, tudtuk, milyen lesz. Megfürdettem — nem sírt, édesen mosolygott rám közben —, tejet adtam neki, és nemsokára elaludt. A férjem dolgozott ez alatt az idő alatt, és amikor hazaért, kíváncsian kukkantott a kiságyba. Emlékszem, minden fehér volt — csak a kislány hatalmas szeme csillogott feketén benne. Azóta neveljük. Az idén tölti be a kilencedik évét. Mostanra lemondott róla a biológiai anyukája, a férjemmel mindketten elvégeztük az örökbefogadási tanfolyamot, és elindítottuk az adoptációs eljárást. A kislány nagyon ragaszkodik hozzánk, szeretné, hogy mi legyünk a szülei.

• Bizonyára nem volt egyszerű elmondani Mirellának, hogy nem önök a vér szerinti szülei.

— Szerettem volna elmondani neki az igazat, mielőtt még elkezd óvodába járni, hogy ne a társaitól tudja meg. Hároméves volt, amikor öltöztetés közben úgy éreztem, eljött a pillanat — átölelt ugyanis, és azt mondta: édes anyucikám. Akkor közöltem vele, hogy nem én vagyok az igazi anyukája. Erre elkezdett zokogni, és szorosan magához szorított. Soha nem hallottam még olyan keservesen sírni, és elhatároztam: többé nem hozom fel a témát. Mégis, mielőtt óvodás lett volna, leültettem, és igyekeztem elmagyarázni neki, hogy mi a nevelőszülei vagyunk. Megértette és elfogadta, de mindig azt mondogatta, a Csolakov helyett Fehér Mirella szeretne lenni. Azt is tudja, hogy elindítottuk az örökbefogadás folyamatát, és nagyon várja már, hogy befejeződjön.

• Nem lehet könnyű a várakozás. Hogyan viselik?

— Reménykedünk benne, hogy nálunk maradhat a gyermek. Gondolom, egy kilencéves kislányt nem akarnak már másik szülőnek odaadni. Mi nagyon akarjuk őt. Felneveltük, harcoltunk, küzdöttünk érte.

• Mirella roma származású. Volt ebből valaha kellemetlensége a gyermeknek?

— Az óvodában nem volt semmi gond, mindig büszkén hangoztatta, hogy ő egy roma csaj. Az iskolában már más volt a helyzet. Néhány alkalommal sírva jött haza, mert kicsúfolták. Akkor még nem tudta, miért mondják rá, hogy cigány. Úgy gondolta, ő másmilyen, mert sokan közülük piszkosak, romos házakban laknak, ő viszont rendezett körülmények között él. Sokat sírt emiatt, de megmagyaráztuk neki, hogy a roma és a cigány szó tulajdonképpen ugyanazt jelenti. Megnyugtattuk, hogy mi így fogadjuk el, és így szeretjük. Mindenhova visszük magunkkal, és nagyon büszkék vagyunk rá. Sok nevelőszülő nem sorolja a nevelt gyereket a családtagok közé, mi azonban az első pillanattól kezdve a saját gyerekünkként tekintünk Mirellára. Mindig mindent megadunk neki. Jó tanuló, és azt szeretnénk, hogy ne maradjon le a többiektől. Erős kislány, folyton bizonyítani akar. Nagyon rosszulesett neki, amikor csúfolták, de meg akarja mutatni, hogy roma származása ellenére is ér annyit, mint a többiek. Nagyon sokat foglalkozunk vele. Amint hazaér az iskolából, mindig az az első dolga, hogy megcsinálja a házi feladatot.

• Aki ismeri Önöket, az tudja, hogy sajátjukként nevelik a gyermeket. Vannak szülők, akik a vér szerinti gyermekükkel sem foglalkoznak még feleennyit sem, mint önök Mirellával...

— Ez így van. Egy listát kaptam arról, hogy mi mindenről kell gondoskodnunk a kislány számára. Az olyan szülők, akik a saját gyermeküket nevelik, nem kötelezik ilyen előírások. Részletesen le volt írva, hogy mire van szüksége a lánynak: két télikabátra, két-két pár szandálra, cipőre, tornacipőre, csizmára, ezenkívül külön szobára és külön szekrényre. Ezt egy átlagos család a saját lehetőségeihez mérten alakítja, nekünk viszont kötelező volt mindezt előteremtenünk. Felelősséget kellett vállalnom azért, ha a gyerekkel valami történne. Kiskorában nagyon vigyáztunk rá. Sokszor éjszaka főztem, vasaltam, hogy nappal felügyelhessek rá. A központ munkatársai mindmáig megjegyzik egy-egy látogatás alkalmával: a gyermek szemén látszik az öröm, a boldogság és az, hogy jó helyen van. Soha nem azt kérdi, mikor veszünk neki valamit, hanem: „Anya, apa, ti szerettek engem?” Nem követelődzik soha, mi mégis igyekszünk neki a lehető legtöbbet megadni, hogy  meglegyen mindene, ami a többi gyereknek.