A XXI. században a nevelés-oktatás ügye és ennek következtében a neveléstudományok számára támasztott kihívások is jelentős mértékben megváltoztak. De melyek a pedagógusok hivatásával kapcsolatos legfontosabb kihívások a jövőt illetően? Dr. Gloviczki Zoltánnal, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorával beszélgettem mindezekről.

* Hogyan változik a tanárok szerepe a jövőbeli iskolákban? Mi lesz fontosabb, a szaktárgyi ismeretek vagy a pedagógia?

— A szaktantárgyi ismeretek mindig a hátteret adták. Ezt úgy értem, hogy a pedagógia és a szaktantárgyi ismeretek szembehelyezése egy kellemetlen társadalmi beidegződés. A pedagógus feladata ugyanis a pedagógia gyakorlása, és ennek az egyik lehetséges megnyilvánulási formája a szaktantárgyak tanítása. Feltehetően száz év múlva is lesznek szaktantárgyak, de ez nem ellentéte a pedagógiának és nem ellentéte a nevelésnek, illetve a kompetenciafejlesztésnek, hanem mindennek az alapeszköze. Hiszen ha valaki úgy tanít történelmet vagy fizikát, hogy azzal nem nevel, vagy nem fejleszti a gyerekek kompetenciáit, az egyenértékű azzal, mintha egy labdát dobálna a falhoz. A legfontosabb, hogy nevelni kell a gyerekeket. Fejleszteni kell a viselkedésüket, a társas intelligenciájukat és a szociális készségeiket. Talán furcsa, de ennek a folyamatnak a része a tantárgyi oktatás is.

* Véleménye szerint hogyan kellene alakítani az iskolák tantervét, hogy az jobban felkészítse a diákokat a jövő kihívásaira?

— Sajnos nagyon-nagyon régen elvesztettük a fonalat. Az oktatás történetében valamikor a mezopotámiai kortól a XIX. századig az iskola művelt embereket képzett. Avagy művelt embereknek képzeltük azokat, akik tájékozottak voltak a világ dolgait illetően. A XIX. századi akadémiai tudományágak kora volt a mai iskolaképzetünk kezdete, amikor az imént említett műveltség helyett elkezdtük a különféle diszciplínák ismereteit átadni a gyerekeknek. Kezdetben ebben volt is némi realitás, mivel egykor még emészthető mennyiségű információt kellett befogadnia a tanulónak. Az elmúlt kétszáz év azonban ezt szürreálissá tette, és mi azóta nem válogatunk az információk között, hanem mindig hozzátesszük a legfrissebb eredményeket a meglévőkhöz. Ma már az atomfizikai, sejtbiológiai, szemiotikai vagy történelmi segédtudományok a különféle tantárgyak részei. Mindez egyre kevésbé valódi ismeretátadás. Ezért az új tanterveknek egy kissé előre kell nézniük, és nem abból kell kiindulni, hogy mit tudtunk meg eddig, hanem hogy mi a célunk, mit akarunk elérni, és milyen ember az eszményünk. Ezekhez a szempontokhoz kell alakítani a jövőbeli tanterveket.

* Ön szerint mik lesznek a legfontosabb készségek, melyeket a diákoknak el kell sajátítaniuk, és hogyan tudják a tanárok ezeket fejleszteni?

— A tanárok sokat szoktak tréfálkozni azzal, hogy valójában nem is tudjuk, milyen szakmák lesznek tizenöt-húsz év múlva. Ennél azért egy picit biztosabb a képünk, hiszen a nagy világgazdasági cégek és munkaerőpiac-kutatók nagyjából két évtizede ugyanazokat a kompetenciákat jelölik meg: a kreativitást, az emberekkel való bánni tudást, az empatikus készséget és hasonlókat. De van olyan nemzetközi elemzés, amely az aktív hallgatást tünteti fel mint szükséges jártasságot. Fontos azonban megjegyezni, hogy nincs új a nap alatt, hiszen ötszáz és ezer évvel ezelőtt is ezek a kompetenciák voltak a legfontosabbak a felnőtté válás kapcsán.

* Hogyan látja a technológia és a mesterséges intelligencia hatását a diákok és a tanárok kapcsolatára, illetve a tananyag elsajátítására? Elősegíti vagy korlátozza majd a személyes kapcsolatot az oktatásban?

— Ezzel a kérdéssel, mondhatni, csapdát állítunk magunknak. Hiszen ha eddig nem beszélgettünk volna, és ha az iskola céljának csak az ismeretátadást tartanánk, akkor azt kellene mondanom, hogy nyert a mesterséges intelligencia. Mivel ha valaki a mobilján angolt tanul, akkor az a mesterséges intelligencia segítségével sajátítja el ezt a nyelvet. Szóval sok ismeretet ügyesebben ad át a mesterséges intelligencia, kérdés azonban, hogy az iskola arra való-e, hogy csupán ismereteket adjon át. Az emberek neveléséhez és a közös boldogulásuk elősegítéséhez mindez nem elég. Így aztán normálisan, előre tekintve kell megmaradnia a pedagógusok és a tanítványaik közötti emberi kapcsolatnak, sőt, ezt kellene a leginkább erősíteni.

* Mi lenne a legfontosabb tanácsa a pedagógusok számára a jövő kihívásait illetően?

— Személyesen és közösségben, továbbá iskolai nevelőtestületi, illetve nemzeti vagy nemzetközi szinten is azt tartom a legfontosabbnak, hogy gondoljuk újra a céljainkat. Mindenki tegye fel magának a következő kérdéseket: Én ma miért is megyek be tanítani a 10. c osztályba? Miért is kezdtem bele ebbe a tanévbe? Mi az értelme az iskolának, mi a fizika törvényeinek vagy éppen az angoltanulásnak? Ha ugyanarra jutunk, mint amit most csinálunk, akkor is sokkal gazdagabbak leszünk. Higgyük el, hogy egy olyan pedagógus, akinek célja van, aki tudja, miért megy be oktatni egy órára, az magával fogja ragadni a gyerekeket, akiknek manapság sok esetben az az egyetlen gondjuk, hogy nem látják a tanulás értelmét. Ha azonban szemben áll velük egy felnőtt, aki elhivatott, és megtalálta ezt a célt, akkor a hatás borítékolható lesz.