A gyerekek előtt nem lehet blöffölni
BASITY Gréta
2017.03.28.
LXXII. évf. 12. szám
A gyerekek előtt nem lehet blöffölni

Legfrissebb József Attila-díjas költőnk rockkoncertnek beillő író-olvasó találkozót tartott március 15-én a Szabadkai Városi Könyvtárban.

A gyermekrajongók fejből tudták a verscímeket, úgy jelentkeztek, hogy majd leestek a székről, és egymást túllicitálva sorolták kedvenc könyveiket, ételeiket, állataikat — mindazt, ami egyéniséggé tesz egy 7-8-9-10 évest. Kollár Árpád zentai származású, Szegeden élő költő, a FISZ korábbi elnöke szerint a jó gyerekverset hetvenévesen is kézbe veszi az ember. Az ő versei pedig jók: az ovisok ráismernek bennük önmagunkra, nekünk pedig eszünkbe jut, hogy kik voltunk akkor, amikor még nem tudtuk, hogy mi lesz belőlünk, ha felnövünk.

* Az előadásod elején megkérdezted a gyerekeket, hogy milyen könyveket olvasnak. Ez egyfajta piackutatás is, segít felmérni a változó elvárásokat?

— Ha pontosan tudnánk, hogy mi kell a gyerekeknek, akkor már rég befutott költők és írók volnánk mindannyian, akik a gyerekirodalommal foglalkozunk. Ez tehát a legnehezebb kérdés. Ha felnőtteknek szóló szövegen dolgozunk, hajlamosak vagyunk kevésbé számolni az olvasói elvárásokkal, a kicsik figyelmét azonban valamivel fel kell kelteni. Érdekel, hogy mit olvasnak a legfiatalabbak. Otthon is látom, hogy mit szeretnek a saját gyerekeim, ennek ellenére én ritkábban írok olyan szövegeket, amilyeneket kapásból olvasnának. Szeretem feszegetni az elvárásokat, egy kicsit provokálni a gyermekolvasókat. A bevezető kérdéssel az a célom, hogy felmérjem az olvasottságukat, az érdeklődésüket, hogy mivel érdemes őket megszólítani. Meg persze a közönségnek is szerepet kell adni egy jó író-olvasó találkozón. A jelenlevők szeretik, ha ők is beszélhetnek, mozoghatnak — ez amolyan bemelegítő.  

* A kötet szövegei tudatosan eltávolodnak a klasszikus magyar gyermekirodalmi hagyományoktól. Kitaposták már az utat a kortárs gyermekköltészetben, vagy még mindig meg kell küzdeni az óvodában tanult versek ritmusos és rímes hangzásának elhagyásáért? Egyáltalán könnyű elfogadtatni a szokatlan hangzást a gyerekekkel?

— A kérdés jogos, úgy érzem, hogy én könnyebb helyzetben vagyok Vajdaságban, mert nekünk van egyfajta alternatív gyermekvershagyományunk: Tolnai Ottótól Domonkos Istvánon át Ladik Katalinig, és még sorolhatnánk a Messzike antológia szerzőit. Valahol az én poétikai eszköztáram is ebben gyökerezik. Ebben az értelemben itt túlképzett gyerekekkel és pedagógusokkal találkozunk. A magyar kultúrában viszont, ha gyermekversekre gondolunk, elsőként valóban a Weöres Sándor-vers jut eszünkbe, mely rímel, és már önmagában lenyűgöző tűzijáték. Ha pedig kortárs, akkor Varró Dániel, Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc, Lackfi János versei, melyek szintén rímesek, zengők és zeneiek. A gyerekek szeretik a rímet, a ritmust, a nyelvi játékokat, hiszen a vérükben van az ősi zeneiség, a hangzóság. Az én verseim látszólag nagyon másak. Célom is volt, hogy valami mást írjak, mást adjak, ami jobban emlékeztet a kortárs magyar és európai irodalomra, de ezt trükkösen kell beadagolni, mert ha rím nincs is mindig, de belső rímek és szétszedett ritmus van a versekben, lüktetése is van a szövegnek, tagoltságuk a költeményeknek, ott vannak a nyelvi és a szójátékok, a zeneiség is, csak másképpen. Nem szerettem volna klasszikus, lecsupaszított, úgynevezett svéd gyermekverseket írni, melyeket csak a téma visz. Engem borzasztóan érdekel a ritmus, a rím és a játék, még a szomorú versben is. Így ez a klasszikus hagyomány is ott van a költeményekben, egy kicsit talán kifordítva, a gyerek beszédmódjának a megjátszásával, csetlő-botló rímekben, ritmusokban. A gyermekek ráharapnak az újdonságokra, sokkal nyitottabban, nem ütköznek meg, jól viszonyulnak a másfajta beszédmódhoz, a furcsaságokon pedig nagyon jól tudnak gondolkodni.

* A mai író-olvasó találkozón igazi koncerthangulatot teremtettél. Ilyennek kell lennie a XXI. századi költőnek? Nemcsak az íráshoz, de a színpadi megjelenéshez is értenie kell?

— Ebben látszólag különválik a gyerekírónak és a felnőttekhez szóló könyvek szerzőjének szerepe. A gyerekek előtt ugyanis nem lehet blöffölni. Az egyik kedvenc felolvasásom Ásotthalmon volt. Kezdő író koromban hívott meg bennünket Katona Nándor királyhalmi származású, Újvidéken végzett magyartanár. Faipari középiskolásoknak olvastunk fel mi, nagyképű, fiatal szerzők. Öt perc után kiderült, hogy itt nem lehet blöffölni, nem lehet taknyolni, nem lehet mellébeszélni. A kisgyerekeknek meg főleg nem. Egy felolvasás egyúttal produkció is, le kell kötni a közönséget, amit én nagyon élvezek. Szeretem, ha bekiabálnak, ha beszólnak, ha érzik, hogy kíváncsi vagyok rájuk — ez nagyon fontos, mert ilyenkor nyílnak meg, és fogadják be igazán a szövegeket, verseket. A felolvasás sem öncélú, nem azért vagyok itt, hogy elolvassam a versemet, hanem azért, hogy a gyerekek megértsenek és hazavigyenek belőle valamit.

* Létezik-e még költői szerep a XXI. században?

— Azt szoktuk mondani, hogy ilyen már nincs; Petőfi kora már rég leáldozott; egyébként sincs fontos társadalmi szerepünk, küldetéstudatunk; nem fogjuk megváltani a világot; a politika magasról tesz ránk és úgy egyáltalán a kultúrára. Azt gondolom, hogy a költészetnek és az irodalomnak nyilván nincsen harsány szerepe, de azért ez mégis olyan, mint a hosszútávfutás — noha én rövidtávfutó voltam. Ott van az a szerep, amikor megírsz valamit, elviszed az olvasókhoz, és ez szép lassan alakítja a dolgokat, ki tudja, mennyi idő alatt. Ebben a nagyon konzervatívan ható értékteremtés műfaja zajlik, és ha ezt nem egy ember teszi, hanem sokan, akkor annak igenis van hatása.

* Térjünk rá a most kapott József Attila-díjra: jár-e bármilyen kiváltságokkal vagy esetleg terhekkel?

— Egy írónak manapság „illik” azt mondania, hogy nem érdeklik a díjak, nincsenek rá hatással, hogy ő nem a díjaknak ír, még csak nem is az olvasóknak, hanem kizárólag önmagának. Én nagyon tudtam örülni ennek az elismerésnek, sokat dolgoztam érte. De szerencsére őszül már annyira a borostám, hogy eljutottam addig a pontig, ahol elvárásként már nem fogalmazódik meg bennem, hogy ezután másként vagy még jobban írjak, ami egyébként is terheket ró az emberre, és nem is szerencsés. Ilyen értelemben tehát nem befolyásol a díj, arra jó, hogy örüljünk neki. 

* Egy rangos kitüntetés mégis arra készteti az embert, hogy még jobban elmélyüljön abban, amit esetleg már évtizedek óta csinál. Gondolhatunk például a fiatal írókat tömörítő szövetségben folytatott munkádra is. Mire lesz hatással az elismerés?

— Határhelyzetben kaptam a díjat, januárban köszöntem le a FISZ elnöki tisztségéről, mert úgy gondoltam, ha már Fiatal Írók Szövetségének hívják, akkor ne egy őszülő szakállú ember vezesse, hanem azok, akik sokkal jobban ismerik a fiatalokat. Abban az értelemben valóban van hatása ennek a díjnak, hogy jobban kiemeli a szépirodalmi munkásságomat, mely az utóbbi években háttérbe szorult, mert az irodalomszervezés és a kultúrpolitika nagyon nehéz terep. Vártam már, hogy legyen alkotói időm, úgyhogy ez a díj mindenképpen motivál, hogy újra a szépirodalmi munka felé orientálódjak.

* Számíthatunk újabb gyerekkötetre?

— Rengeteg adósságom van. Egyrészt befejezném a Tolnai Ottó lírai munkásságáról szóló doktori disszertációmat, másrészt van egy humoros projektem, mely Vajdasági magyar trolltár munkacímen fut, és melyben a délvidéki származású dementorokat gyűjtöttem össze Matuska Szilvesztertől kezdve a Michelangelo Pietàját szétverő Tóth Lászlón át Rákosi Mátyásig, aki, ugyebár, Adán született. Emellett benne lesz a 3 + 2 zenekar is, mely szintén sajátos transzformációt ad a magyar kultúrának és zenei ízlésnek, szóval ezt is nagyon szeretném befejezni. Megszakítottam egy felnőtteknek szóló verseskötet írását, ezt is szeretném folytatni, illetve az is érdekel, hogy meg tudnék-e írni egy meseregényt. Az alapkép már megvan: a városra felhők szállnak le, és eltűnnek a felnőttek.

* Izgalmasnak ígérkezik! Hosszú ideig foglalkoztál fiatal írók felkarolásával. Mit javasolsz nekik? Bízzák magukat a tehetségsegítő alapítványokra, mentorokra, pályázatokra?

— Semmiképpen. A tehetség nagyon fontos, de az egyéni ambíciók úgyszintén. Azt tudom nekik mondani, hogy írjanak, publikáljanak, próbáljanak kötethez, közönséghez jutni, és ne bízzanak senkiben. Nagyon fontos a fiatal írók számára, hogy legyen egy saját, autonóm világuk, vagyis nem szerencsés, ha nagyon erős befolyás éri őket. Viszont a lehetőségekkel is élni kell, ki kell használni az erős infrastruktúrájú szervezetek segítségét, mert a közönséghez való eljutásban és a pályán való megmaradásban nagyon sokat tudnak segíteni. Némiképp ironikus voltam az előbb, de azt akartam hangsúlyozni, hogy azt írjanak a fiatalok, amit szeretnének. Persze a mentorokat is érdemes meghallgatni, de a legfontosabb mégis az, hogy olvassanak jó irodalmat, mert ez az előfeltétele annak, hogy jó irodalmat is írjanak.


A nyitóképen Kollár Árpád (a szerző felvétele)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..