— Úgy gondolom, hogy az életemben történt számtalan rosszat, igazságtalanságot végül is a jó, a szerelem győzte le — mondja egy kissé szégyenkezve a fiatalember. — Higgye el, nagy bátorság kellett ehhez a beszélgetéshez, hiszen kevés olyan férfi van a világon, aki önszántából kimondja, hogy gyáva, tehetetlen volt. Én sem teszem szívesen, de a feleségemmel úgy döntöttünk, el kell mondanom a történteket bátorításként másoknak. Előbb utána kell járni a dolgoknak, és csak azután félni, ha van rá ok.

Az apám egy régen híres parasztcsalád sarja, én pedig az ő egyetlen gyereke — közel járt már ugyanis a negyvenhez, amikor megnősült. Anyám tizenöt évvel fiatalabb nála, de azt hiszem, közösen döntöttek úgy, hogy apám már túl koros még egy gyerekhez. Biztosan ennek a következménye, hogy elég nyámnyila gyerek voltam. A szüleim túlságosan vigyáztak rám, minden lépésemet ellenőrizték, ők gondolkodtak, ők határoztak helyettem, nekem csak cselekednem kellett. Otthon sokat hallottam róla, hogy a család valamikor gazdag volt, de a háború után államosították a vagyonát. Annyi persze megmaradt, hogy az apám is jómódú gazdának számított. A környéken mindenki arról ismerte a családot, hogy a nagyapa fiatal korában mindenben egy fejjel magasabbnak érezte magát a többi fiatalnál. Szeretett mulatni, kártyázni, és persze a nőket sem vetette meg. Apám szelídebb természetű volt, anyám biztosan ezért is ment hozzá, pedig ő is tudta, hogy az apósjelöltje nem egy példás magaviseletű férfi. Már iskolába jártam, amikor elhaltak a nagyszüleim, és az apám megörökölte a tizenöt holdnyi termőföldet egy jól felszerelt tanyával.

Egy ideig a szüleim munkálták meg a földet, két év múlva azonban a tanya alsó épületébe beköltözött egy sokgyerekes család. Állítólag állandó munkára lettek felvéve. A férfi nagyjából egyidős volt apámmal, de már négy fia volt: kettő már jóval idősebb nálam — az egyik tizenhét, a másik tizenhat éves —, egy tizenhárom éves, akárcsak én, és egy hatéves. Nagyon szegények voltak. A szüleim sokat segítettek nekik. Nemcsak rendszeres fizetést és ingyen lakást kaptak, de az éléskamrájukat is számtalanszor mi töltöttük fel. Mind a négy fiú igazi vagány volt, még a kicsi is. Semmitől és senkitől sem féltek.

Hamar összeverekedtek a többi gyerekkel, tiszteletlenek voltak a felnőttekkel, egyszóval minden olyat megtettek, amitől én rettegtem. Nem messze a tanyánktól volt egy hatalmas szőlőskert drótra futtatott tőkékkel, tartóoszlopokkal. Egy téli estén — már nyolcadikos voltam — a fiúk szóltak, hogy menjek velük tűzifát gyűjteni. Kiszöktem, és alig vártam, hogy valami izgalmas dologban legyen részem. Kiszedtük a tőkék mellől az oszlopokat, és magunk után húzva őket indultunk haza. A sötétben nem vettük észre, hogy egy ismeretlen ember közeleg. Amikor észrevette a bandát, ránk kiáltott. Én fejvesztve menekültem, eldobva az oszlopokat. Tudtam, hogy a két idősebb fiú ütlegeli az embert, hiszen ordítozott. Otthon pedig azt mondták, senkinek se szóljunk az esetről.

Elmúlt néhány nap, és a legidősebb fiú azzal állt elő, hogy az ember, akit megvertek, csak engem ismert fel a bandából, és szólni akar apámnak. Halálra rémültem, majd elsüllyedtem szégyenemben. A fiú felajánlotta, hogy pénzért magára vállalja a bűncselekményt. Volt egy kis megtakarított zsebpénzem, hát odaadtam neki. És ez így ment csaknem tíz évig. Én nagyon szégyelltem a dolgot. Bármit megtettem volna azért, hogy ne derüljön ki, én is oszlopot loptam. Gondolhatja, mennyire féltem, ha nem mertem szólni a szüleimnek a zsarolásról. Úgy fejeztem be a középiskolát, hogy saját magamon kívül a négy fiút is pénzeltem az udvarból. Később már ébredezett bennem az öntudat, s volt, amikor megtagadtam a fizetést. Mondtam nekik, hogy szóljanak, akinek akarnak, bizonyítsák be, hogy én vertem meg az embert. De mindig meggyőztek róla, hogy nekik van igazuk.

A katonaság után kezdtem udvarolni a feleségemnek, és hamarosan eljegyeztük egymást. Ekkor jelentkezett a legidősebb fiú, hogy ő is szerelmes a menyasszonyomba, úgyhogy jobb lesz, ha odébbállok. Mindent elmondtam a lánynak, és ő határozott úgy, hogy elég volt a zsarolásból. Együtt derítettük ki, hogy a lakó úgy került hozzánk, mint a nagyapa törvénytelen fia. Mivel ezt nem tudta bizonyítani, a gyerekek is annak tudatában nőttek fel, hogy a nyomorukért az apám a felelős, ő bitorolja azt is, ami a törvénytelen fiút illeti, ezért bosszút kell állni. Amikor beszélni akartam erről a szüleimmel, apám azt mondta, neki kötelessége volt az apja kívánságát teljesíteni. Nem mondta, hogy ossza meg vele a vagyont, de kérte, hogy adjon neki munkát. Kitört belőlem a sokévi megalázás, a félelem, és elmondtam, hogyan zsaroltak a fiúk évekig. A legidősebbnek az autóját is én vettem. Erre apám azt mondta, ez a gyávaság ára. Hogy a gyávaságnak valóban ára van, az tanúsítja, hogy apám mindezek után sem dobta ki a családot az alsó épületből!