Dehogyis akart őkelme csicsás búcsúfia vagy slóf (gyerekkoromban így rögzült meg szakszótáromban a slag) lenni, de még csak rétes sem! Apropó, ez utóbbi sütemények családjába tartozó, reszelt és cukros-fahéjas Cucurbita pepóval töltött étekváltozattól, mi több, annak puszta felemlegetésétől is valósággal kiver a verejték. Igen, megnevezhettem volna magyarul is ama sárga virágú kerti veteményt, de mivel minden leütött karakternek súlya van (a le nem ütöttöknek meg még inkább), gondoltam, legyen végre némi gyakorlati értéke is az akadémiai időszakomban elszenvedett fejtágításoknak.

Szóval, a sztár ezúttal egy kígyó. Ráadásul nem is akármilyen! Eredetileg ő is, a többi csúszómászó fajtársához hasonlóan, gerinces állat volt, melyből találomra előbb kakukktojás lett. Történetesen az idei nyolcadikosaink kisérettségi vizsgatételeiben, ahol a diákoknak azt a biológiai talányt is meg kellett oldaniuk, mi számít inkább gerinces állatnak a számukra felkínált izgő-mozgó élőlények közül.

Voltak, akik a kemény páncélzatú bogár mellett törtek lándzsát. Mondván, annak — bár valóban összeroppan, amikor túlsúly nehezedik rá — van tartása. S a fogak nem számítanak? — kérdeztem vissza alig leplezett felindultsággal elegy tanári érdeklődéssel. Elvégre mégiscsak diákjaimról vala szó. S valahol a sorsdöntő hibapontokról is. „Fogak. Koponya. Csigolyák. Gerincoszlop. Tisztább-e már a kép?” A heves apellátát egy felismerő belenyugvás követte. Részükről. Jómagam a felismerésnél maradtam.

Epilógus: A minap az Eger-patakban gázolva egy vízisikló tekeredett lábaink körül. Ő vadászaton volt, mi pedig hűsöltünk. És bár mindnyájan tiszta szándékkal végeztük éppen aktuális teendőnket, sorsszerű találkozásunk pillanatában mégis igyekeztünk mielőbb kitérni egymás rádiuszából. Rugalmasan.